Beérett a 37 évnyi kemény munka

A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége a Miskolci Nemzeti Színházban a napokban tartotta a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Prima Díj-átadó ünnepségét. A közönség szavazatát Bíró Ignác, a Vörösmarty Mihály Katolikus Általános Iskola és Óvoda testnevelő tanára, a DVTK Jegesmedvék szakmai igazgatója, egyben a hokiklub utánpótlásedzője érdemelte ki.

Kitüntetettként hányadszor állt a teátrum nagyszínpadára?

Jégkorongosként már harmadszor, és most is nagyon meghatódtam. Elvégre nem vagyok sem színész, sem énekes vagy zenész, és mégis többször megadatott már nekem ilyen és ehhez hasonló ceremónia. Egyébként tanárként sokszor szólítottak a Művészetek Háza deszkáira, sőt megemlítem, hogy munkám elismeréseként korábban jelenésem volt az egri bazilikában és a Magyar Tudományos Akadémián is. Valamennyi díjamra büszke vagyok, a mostanira különösen, hiszen ezt a plakettet és oklevelet internetes voksolás után nyertem el.

Miután jelölték, a sportág helyi berkeiben mindenki biztosra vette, hogy befut. Bizakodott, amikor megnyitották a szavazást?

Úgy történt, hogy a VOSZ jelölt, és a szervezet képviselője megkérdezte, hogy vállalom-e a megmérettetést. Mivel nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy gondoltak rám, természetesen örömmel mondtam igent, és ezzel – ha szabad ezt mondanom – nagy nyugalommal zártam le az „ügyet”. A drukkolástól éjszakánként nem rázott ki a hideg, szóval nem gyötörtem magam, úgy voltam vele, hogy majd az ítészek döntenek: ha befutok, boldog leszek, ha nem, akkor pedig emelt fővel gratulálok a nyertesnek.

A jégkorongtól nyugdíjasként sem fogok elszakadni, talán az oktatástól sem – Bíró Ignác

A végeredmény napok óta ismert: az ön nevénél nyomták meg a legtöbben a gombot. Ehhez mit szólt?

A barátaim és az ismerőseim eleve esélyesnek tartottak. Azzal biztattak, hogy jócskán kaszálok majd. Egy szép napon szembesültem a valósággal, amelyre nem is olyan régen még álmomban sem gondoltam. Napokig csengett a telefonom, aztán a közismert elektronikus csatornákon keresztül özönlöttek hozzám az elismerő üzenetek. Olyanoktól is, akikkel huszonöt-harminc éve nem találkoztam, de nem felejtettek el, és máig követik a munkásságomat. Ennyit tett az itt töltött harminchét esztendőm, rólam ugyanis köztudott, hogy Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós érintésével 1984-ben kerültem Miskolcra.

Rajongással szeretik a diákjai és a szüleik is. Népszerűségét mivel vívta ki?

Valószínűleg azzal, hogy mindenkire partnerként tekintek. Amikor kell, szigorú vagyok, de amikor lehet, engedékeny. Problémamegoldó embernek tartanak: az iskolai munkában és a jégkorongban is az elkövetett hibák kijavítására törekszem. Minden vezetőmre jó szívvel emlékszem vissza, és ugyanezt mondhatom a Jegesmaciknál eltöltött évtizedeimre. Ugyan velem is előfordult olyan, hogy igazságtalan döntést hoztam, de amikor erre rájöttem, rendre megtaláltam annak lehetőségét, hogy az érintettel kialakított kapcsolatomat átlendítsem a holtponton. Vallom, hogy a gyerek, a szülő, a tanár vagy az edző nem mehet egymással szembe, csak a közös munka vezethet eredményre. Régen családlátogatásra jártam, mert akkor ez volt a divat az oktatásban, manapság erre már nincs szükség. Az anyukák és apukák napjainkban ahová csak tudják, elkísérik a csemetéiket. Igaz, a koronavírus-járvány közbeszólt, az elmúlt hónapokban ritkán tehettünk közös utazásokat, így a hosszú beszélgetéseink is elmaradtak, de előbb vagy utóbb visszazökkenünk az élet rendes kerékvágásába.

Hová helyezi a közönségdíját?

Talán ez az eddigi legnagyobb elismerésem. Ugyanis az elektronikus szavazáson bárki megnyilvánulhatott, és szavazatával támogató véleményt mondhatott rólam. Tudom, mert megsúgták, hogy a külföldön élőknél is képbe kerültem. Az elmúlt csaknem negyven év során megszámlálhatatlan diákot tanítottam és sportolót edzettem, közülük pedig szép számmal kerültek Amerikába, Finnországba, Horvátországba és Svédországba, továbbá Szlovéniába, hogy a romániaiakról, közelebbről pedig az erdélyiekről már ne is beszéljek. Az a közeg, amelyben évtizedek óta élek, most szó szerint beindult az érdekemben.

Az ünnepségről mi maradt meg önben?

A telt ház, az illusztris társaság és az, hogy jelen volt a város és a megye „krémje”. Jogosult voltam arra, hogy meghívottakat is vigyek, ennek jegyében mozgósítottam a családtagjaimat, köztük az unokáimat, és a legjobb cimboráimat. Nem kevesebb mint tizenhárman kísértek el, és gondolom, hogy ők tapsoltak a legjobban. A felejthetetlen színházi pillanatok örömére az esemény után szűk baráti körben folytattam az ünneplést.

Tanít, edzősködik és klubjánál betölti a szakmai igazgatói tisztséget. Hatvanon túl bírja még a hármas terhelést?

Amikor négy évvel ezelőtt funkcionárius is lettem, sokan arról érdeklődtek nálam, hogy a hatodik ikszhez közeledve képes leszek-e a hatékony munkára. Igennel feleltem, mert biztos voltam abban, hogy feladatainkat jól osztjuk majd szét. Az ambíció megvan bennem, de szép lassan felettem is elszáll az idő. Másfél évem van a nyugdíjazásomig, aztán hátrébb akarok lépni annak érdekében, hogy több időt tölthessek a családommal és az unokáimmal. A jégkorongtól nem fogok elszakadni, és talán az oktatástól sem, de az egészen bizonyos, hogy hatvanöt után csökkentem a terheimet, és kevesebbet vállalok majd.

Ami a Jegesmacikat illeti: a táblázatból kitűnik, hogy a nagyoknak most nem megy. Szakmai igazgatóként mit szól ehhez?

Pontosítok: a játék megy, az eredmény azonban még nem jön. Az új csapat kialakításához türelem és idő kell. Rengeteg fiatalnak adtunk bizonyítási lehetőséget: ha most nem ezt tesszük az ­U20-as bajnokcsapatunk tagjaival, akkor elkoptatjuk a motivációt, és elveszítünk mindent. Az Erste ligás gárdánkban mérkőzésenként rendre nyolc-tíz „gyerek” szerepel, forgóban pedig fordulóról fordulóra további szereplők lépnek be. Az együttes alapjainak lerakása az eredmény rovására megy, de töretlen hittel végig kell vinnünk az évet, sőt akár a jövő esztendőt is, befektetésünk csak ebben az esetben térül meg.

A hároméves szlovákiai kiruccanásukat – az eredményesség szempontjából – nem igazolta az élet. Utólag miként gondolja: helyes lépés volt az ország­váltás?

Mindenképpen. A mezőnnyel felvettük a versenyt, néhányszor minden riválisunkat legyőztük. Tíz évvel ezelőtt az ajtóig, vagyis a szlovák második ligáig sem jutottunk volna el. A három élvonalbeli idényünk alatt annak ellenére szintet léptünk, hogy különböző okok miatt egyszer sem kerültünk a rájátszásba. Viszont nyertünk Pozsonyban, Kassán és Zólyomban is, holott ezeknél a kluboknál futószalagon termelik a világ élvonalába kerülő sportolókat. A nyolc- vagy a tízezres arénákban aratott diadalaink a dicsőségünkre váltak, büszkék voltunk rájuk. Amikor újra megnyílik az út számunkra, ismét náluk akarjuk folytatni, mert ez az út vezet előre.

A DVTK Jegesmedvék jelenlegi helyzetében szükség van-e az idegenlégiósok bevetésére?

Ennek mindig csak akkor van értelme, ha a külföldi „termék” jobb, mint a hazai, mert azonos szint esetén az importált játékosnak nincs helye nálunk. A légiós akkor kikezdhetetlen, ha tapasztalatán túl erőnlétileg, szakmailag és emberileg is hozza magát, ráadásul pedig ponterős – ekkor néz fel rá az itteni fiatal. A közös nevezőt nehéz megtalálni, ugyanis az építkezési folyamathoz csak azok a vendégmunkások adják a nevüket, akiknek nem rontja az ázsióját a miskolci szereplés. Akkor tudnak elmenni máshová – urambocsá, tőlünk jobb helyekre –, ha itt kecsegtető statisztikai mutatókat érnek el. Határozott álláspontom az, hogy a jelenlegi légiósaink minőségi hokisták, ezért hasznosak.

Arról már letett, hogy újra felnőttekkel dolgozzon?

Ezt semmilyen ligában nem tervezem. Hamarosan eljön annak az ideje, hogy tudásomat, tapasztalatomat csak a nyolc-tíz évesek között kamatoztatom majd. Hatvanöt felé közelítve nem nekem való a zsúfolt program, és már szakmailag sem érzem magam képesnek a nagyok frontjára. Más világ van, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor én edzettem a csapatot.

Hol tölti az ünnepeket?

A karácsonyt Miskolcon, szilveszterre viszont hazamegyünk Gyergyóalfaluba, ahol születtem. Tavaly elmaradt az a mulatságunk, amit szokás szerint az erdei házunkba terveztünk. Nyáron pótoltuk, de nem volt olyan hangulatos, mint télen, amikor ugyanis pezsgőt bontottunk, a kellemes időben nem kocogott a fogunk.

(A borítóképen: Bíró Ignác: „A Prima díj talán az eddigi legnagyobb elismerésem”)