Vasgyár kontra főépítészek

A diósgyőri vasgyár területének újrahasznosítása, az ott található építészeti és ipartörténeti kuriózumok megmentése megoldhatatlan nehézségek és hiábavalónak tűnő kihívások elé állították Miskolc főépítészeit. Apró lépéseket ugyan tudtak tenni a terület sorsa rendezésének elindításáért, de az áttörés rendre elmaradt.

Eddig senkinek sem sikerült a város élő szövetéhez kapcsolni a tetszhalott körzetet. Három évtized kilátástalan küzdelmének relikviái azok a fiókokban porosodó papírok, amik építészek gondolatait, egyetemi hallgatók kreatív ötleteit, civil közösségek terveit őrzik.

Százféle érdekeltség

Az évtizedes problémák gyökere a rendszerváltást követő „rablóprivatizáció”, amikor százfelé hordták a vagyonelemeket és az ingatlanrészeket. A százféle érdekeltség pedig lehetetlenné tette a későbbi megegyezést nemcsak a gyárterület egésze, de még egyes részeinek az újrahasznosításáról is. A területre vonatkozó szabályozási tervek elkészítése érdekében 2007 és 2010 között többször egyeztetett az akkori főépítész, Viszlai József, de csak kudarcok érték. A tulajdonosok száz százalékának egyetértésére lett volna szükség az előrelépéshez, de mindig akadtak kerékkötői a megegyezésnek, így addig már el sem jutottak, hogy az újrahasznosítás részleteiről beszéljenek.

A sem műemléki, sem város­építészeti védettséget nem élvező gyárépületek majdani lehetséges hasznosítására addig is sok építész, egyetemi hallgató kereste a megoldást: közösségi tereket, rekreációs létesítményeket, koncerttermeket, kiállítótermeket terveztek, de a lakáscélú felhasználás is felmerült. Ötletből nem volt hiány, de ma már Viszlai József sem annyira lelkes.

Állami beavatkozás

„Az élet bonyolultabb annál, mint hogy azon ötleteljünk most, mi legyen a vasgyárral. Egy ingatlanfejlesztő előbb keres egy zöldmezős területet, minthogy bevásárolja magát egy problémahalmazba. Egyetlen lehetőségnek az állami beavatkozást látom, amely kellő jogi és politikai háttérrel elindíthatná a folyamatokat” – véli. Fővárosi példákat hoz erre: az angyalföldi iparterületek rendezését, ahol 40-50 ezres városrész épült, a Duna-parti rendező pályaudvar rehabilitációját vagy a Nyugati pályaudvar melletti terület felszabadítását, amelyre a Westend bevásárlóközpontot húzták fel.

Nekiugrott a vasgyári viszonyok rendezésének Kriza Ákos polgármestersége alatt a főépítészi tisztet betöltő Rostás László is. Ő a városi közlekedési hálózatnak az iparterületre való bevezetésével gondolta egy olyan új városfejlesztési modell kialakítását, ami a funkció nélkül maradt épületek és gyárterületek felélesztését hozta volna magával. A terület résztulajdonokra osztásával viszont nem tudott megbirkózni sem jogi, sem városrendezési szempontból. Abban az időszakban történt, hogy Miskolc 1 millió forintért megkaphatta volna a Dunai Vasművet irányító ukrán tulajdonostól diósgyőri ingatlanait. A jutányos üzletet végül nem kötötték meg, mert az előzetes környezetvédelmi felmérés szerint több milliárd forintot kellett volna költeni a kármentesítésre, ez pedig meghaladta a város lehetőségeit.

Lebontottak csarnokokat

„A vasgyár környezeti állapota most annyival jobb, mint korábban, hogy a tulajdonosok sok vasanyagot elvittek, lebontottak csarnokokat. A talaj szennyezettsége azonban megmaradt, tisztázatlan a közművek állapota, több csődbe ment tulajdonos pedig sok tízmillió forintos tartozást hagyott maga után – sorolja. – A sokrétű problémahalmaz megoldására olyan összefogásra lenne szükség minden érdekelt részéről, amire mindeddig nem volt példa. A mindenkori városi főépítész azonban hasznosítani tudja mindazokat a terveket, amiket az elődei előkészítettek.”

(A borítóképen: A gyár épületein már látszik, veszi vissza a természet a területet)