A helyzet bizony nem tréfa

„Azt éreztem, hogy vége a félévnek, de rá kellett jönnöm, a leckét még csak most adták fel.”

Apagyi Beáta

Fotó: Vajda János

Kiköltöztették a napokban a Miskolci Egyetem kollégistáit – az intézkedésre a koronavírus-járvány elleni védekezés részeként volt szükség. Kollégánk beszámolója arról: hogyan nézett ez ki belülről, milyen volt átélni.

Lépésről lépésre

Egyetemista vagyok, kollégista voltam, és egyike azon hallgatóknak, akiknek el kellett hagyniuk biztosnak vélt lakhelyüket. Szerdán még csak kósza hírek terjengtek arról, hogy felmerült az egyetem bezárásának gondolata, a kollégisták részleges hazaküldése. Az e-mailben leírtak alapján biztosítottak bennünket arról, hogy ha végleges kiköltözése kerül sor, az otthon töltött idő alatt nem használt tárgyakat, ruhákat nem kell magunkkal vinnünk. Azonban hamar realizálódott bennünk, hogy ez a helyzet bizony nem tréfa.

Vasárnap estére már biztosak voltunk benne, hogy ki kell mindenkinek üríteni a szobáját. Ez sok esetben meg is valósult, hallgatók ezrei fordultak vissza családjaikkal az otthagyott ingóságaikért. Néhány társam és én még bíztunk abban, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel kapunk hosszabb távú lehetőséget a maradásra. Nem volt lehetőség, nem volt válaszidő, gyors reakcióra volt szükség a vezetőség, illetve a tanulók részéről, hiszen a járvány kéretlenül is, de terjed. Egyik napról a másikra kellett bedobozolni személyes tárgyainkat, melyeket felhalmoztunk az évek során.

Segítettek a megszorultakon

Sokan vagyunk, akik főállásban, diákállásban is meg kell hogy álljuk a helyünket, így biztos pontok voltak számunkra a diákotthonok adta lehetőségek, kedvező áruk és városközelségük. Mára az „otthoni meleg” illúziója ilyen formában eltűnt.

Szívet melengető kezdeményezések indultak országszerte. Sok városban próbáltak ágyat, szobát biztosítani a fedél nélkül maradt fiataloknak. Számomra kedves barátaim ajánlottak fel ideiglenes hajlékot, ismerőseim közül többen meg tudták oldani a teljes hazaköltözést vagy az otthonról való bejárást munkahelyeikre.

Szerencsére senkiről nem tudok, akinek megoldatlan maradt az állapota. Hátrányos szociális helyzetre hivatkozva van, akinek meghosszabbították a lakhatását két héttel.

Nem sok idő, de talán elég arra, hogy mindenki rendezni tudja sorait. Azon a szép márciusi napon azt éreztem, hogy vége a félévnek, de rá kellett jönnöm, a leckét még csak most adták fel.

(A borítóképen: A felvétel a kiköltözés idején készült| Fotó: Vajda János)