Uralkodócsaládokkal készített interjút, és vannak világhódító tervei

Miskolc - Egy pesti gimnazista könnyes szemekkel hallgatta a megemlékezéseket lezáró Gott erhalte-t.

Blogot írt, amikor még nem volt divat, olthatatlan vágyat érez az uralkodóházak bemutatása iránt, írásmániájával megfertőzi nagyapját, immár 10 éves az általa alapított Arany Medál közönségdíj. Közben megpróbálkozik a filmkészítéssel, jelenleg a Premier művészeti magazin főszerkesztő-helyetteseként dédelget újabb álmokat. Az éppen a miskolci felmenőket látogató Mészáros Mártonnal beszélgettünk.

Mi volt az indíttatása, mi vezette rá, hogy elkezdett blogot írni?

Egy napilapnál – változó státuszban, de szoros együttműködésben – eltöltött négy év, évi sok tucat cikk, húsznál is több nyomtatott lapban történt írásmegjelenés, két szakmai kitüntetés után talán meglepőnek tűnhet az állítás, miszerint nem emlékszem arra a pontra, amikor elhatároztam, hogy újságíró szeretnék lenni. Nagyon sok minden akartam lenni, de számomra az írás alapvetően a legkedvesebb, idővel szinte mindent kitöltő hobbit és adottságot jelentette. Azt, hogy ez az adottság mennyire volt „kész”, amikor felfigyeltem rá, nem tudom pontosan, de négyéves koromtól naplót vezettem. Igaz, kilencéves koromig diktáltam, mint a nagy öreg bölcselkedők, de attól az évtől kezdve a kezembe vettem a gyeplőt, meg a tollat is. Máig emlékszem, hogy az egyik legelső naplóbejegyzésemben megemlítem, milyen nagy hatást tett rám az Esztergomi bazilikába és várba tett látogatás, illetve egy régészeti tárlat és a Királyi koronák – Koronás királyok történelmi panoptikum, amelynek a belépőjegyét be is ragasztottam kapcsos füzetembe. Idővel házi készítésű újságot írtam és szerkesztettem, a lapszámok harminc-negyven oldalas összeállítások voltak – az első saját készítésű interjúm is ott jelent meg. Keller Tivadar pályaelhagyó külügyi tudósító, az MTI egykori Hírszerkesztési Központjának főszerkesztő-helyettese, jó barátja az édesanyámnak, ennél fogva nekem kedves ismerősöm, egyszer csak azt javasolta, hogy ne húsz-harminc embernek irkáljak (szűk és nem túl távoli családtagok, tanáraim, egy-egy osztálytársam olvasta a lapot), hanem mindenkinek. Ezért indítottam el a blogomat a kamaszkorom hajnalán. Hírblog volt, de művészekkel, manö­kenekkel, történelmi családok tagjaival, politikusokkal is készítettem oda interjút; filmekről, irodalmi alkotásokról, színházi előadásokról, zenei albumokról és koncertekről írtam kritikát, néha ajánlókat. A külföldi utazásaimról pedig élménybeszámolót. Öt éven keresztül csináltam, de időtlen idők óta nem jártam a honlap szerkesztési menüjében.

Az uralkodócsaládok bemutatása projekt honnan indult, és meddig jutott el?

A történelem iránti vonzalmam, a dinasztiákhoz fűződő tisztelettel, némi kritikával, de leginkább lelkesedéssel teli nagyarányú érdeklődésem regénybe illő. És nagyon messzire vezető, és legalább annyira szerteágazó, mint a néhai Capeting-dinasztia kiterjedése. Az viszont kétségtelenül biztos, hogy a témában két jelentős esemény is kötődik Habsburg Ottóhoz, az utolsó osztrák–magyar trónörököshöz, akivel 2004. augusztus 18-án, György nevű fia sóskúti rezidenciáján az egész „magyar ág” jelenlétében az akkor legfrissebb uno­kája, Károly Konstantin születése alkalmából találkozhattam. Hét évvel később hunyt el, akkor úgy éreztem, jelen kell lennem a temetésén. Így történt, hogy a bécsi Szent István-székesegyházban a sajtónak elkülönített, az oltárhoz legközelebbi részlegen egy pesti gimnazista könnyes szemekkel hallgatta a megemlékezéseket lezáró Gott erhalte-t, a császári himnuszt. Aztán százezer emberrel együtt végigkísérte az egykori császárvárosban a menetet. De a gyászszertartást megelőzően lehetőségem nyílt aláírást kérni a luxemburgi és lichtensteini uralkodótól és feleségeiktől, illetve Savoyai Viktor Emánuel hercegtől, az utolsó olasz király, II. Umberto volt trónörökösétől-fiától, valamint XVI. Károly Gusztáv svéd királytól és Szilvia királynétól – a királyi pár azonban nem volt hajlandó írni az aláírásos füzetembe. Azóta sem hagyott alább a királyi házak iránti érdeklődésem, de ma csak akkor kérek az ilyen családok tagjaitól aláírást, ha előtte interjút készítettem velük. Most egy számomra nagyon fontos munkán dolgozom, ennek első lépéseként egy hónap eltéréssel Leka albán herceggel, trónkövetelővel, az első és utolsó albán király, Zog és a magyar származású királyné, Géraldine unokájával Tiranában, Habsburg Károllyal, az ezeréves dinasztia családfőjével, Habsburg Ottó legidősebb gyermekével pedig Bécsben készítettem interjút. De sokszor írok dinasztiatörténetről, legutóbb éppen a Népszavában jelent meg majdnem egész kolumnás írásom a Hannover-házról.

Van családi kötődés is az íráshoz, sajtóhoz édesanyja Borsos Éva és nagyapja Mészáros Sámuel révén. Milyen ez pontosan?

Az édesanyám harmincnyolc éve dolgozik újságíróként, mostanra már szinte én is pontosan ismerem a munkáját. Egyedül, nagymamáktól és nagynéniktől kapott minimális segítséggel nevelt fel, egymásra utaltságunk miatt rendkívül szoros kötelék alakult ki köztünk. Ebből következik az is, hogy számtalan dolgot lestem el tőle, még többre tanított meg. És máig az első olvasóm, de a legtöbb cikkemet már nem olvastatom el vele leadás előtt. Nem fogadom meg mindig a tanácsát, ha magától vagy a kérésemre ad, de sok stilisztikai és szerkesztési, sőt ízlésbeli dolgot köszönhetek neki az írásban. Ha tudok, néha-néha én is igyekszem segíteni a munkáját. És ha angolról-magyarra történő fordítással van dolgom, szinte kizárólag rá támaszkodom. Mégis, leginkább az irodalom és az olvasás szeretetét örököltem tőle. A nagyapám klasszikus értelemben nem volt íróember, a nagymamám halála után kezdett el verseket írni. Habár példaértékűnek és nagyon szépnek találom a történetét, elsősorban fordított inspirációs hatásról beszélhetünk. Hiszen akkor, amikor írni kezdett, én már túl voltam az első nyomtatott sajtós megjelenéseimen. Én biztattam, hogy írjon tovább, hogy csiszolja a sorokat, meghívtam abba az irodalmi műhelybe, ahol tag voltam, a 85. születésnapjára pedig – meglepetés gyanánt – összegyűjtöttem mintegy nyolcvan versét, és kiadattam egy kis könyvkiadóval a 85. Ünnepi könyvhétre időzítve. A dedikáláson, mivel a nagy hőségben nem javasolták neki a fárasztó programon való részvételt, én ültem a kiadó standjánál a Vörösmarty téren. De a nagyapám számtalan nyomtatásban megjelent interjút adott, az egyik verse elhangzott a Kossuth Rádióban, tévé- és rádió­interjúkban pedig én helyettesítettem. Most októberben, nyolcvankilenc évesen hunyt el. Élete utolsó, több mint másfél évéből minden napot egy kórházi ágyban töltött, de költőként csak a legvégére száradt ki a tolla. Ezért mintegy kéttucatnyi kiadatlan verse van a birtokomban.

Mit érdemes tudni rövidfilmes pályafutásáról?

Például azt, hogy most már múlt időben kell róla beszélni, legalábbis nincsen egyetlen kurrens rövidfilmes projektem sem. Ötleteim vannak, de nehéz időt és energiát átcsoportosítani a megvalósítására, az anyagiakról nem is szóltam. Mindenesetre a gimnáziumi éveim alatt készítettem három kisfilmet. Az első, az Emberség egy hajléktalanról és egy kamasz fiúról és lányról szól, a főszerepet Bicskey Lukács, a tragikus váratlansággal elhunyt kiváló színművész alakította, a kisfilm pedig a BIG Diákfilm­fesztiválról közönségdíjjal térhetett haza, de vetítették többek között Franciaországban is. A második, a Fakulás a Kossuth-díjas Tordai Terit egy emlékeit vesztő idős asszonyként, Gáspár Katát pedig egy segítőkész pincérlányként vonultatja fel. Ezt a rövidfilmet Észtországban is levetítették az I. Finnugor Filmfesztiválon. Ezekről többek között Tóth Barnabás filmrendező, Ragályi Elemér operatőr is sok szépet mondott, de néhány gyermekbetegségre is felhívták a figyelmemet. A harmadikban, amelynek Saraghina a címe, nincsen nagy név, de Ungvári Rudolf közírót is felkértem egy apró szerepre – eredményesen, hiszen vállalta az epizódszerepet. Az egyébként részben utal a 8 1/2 című Fellini-opuszra: egy kamasz prostituáltról szól, aki egy nap váratlan kuncsafttal találja szemben magát. Mivel magam rendeztem és írtam ezeket, a stábból pedig mindenki ingyen és bérmentve vállalta a munkát, közel állnak hozzám, de látom azt is, hogy mennyi hiba van bennük.

A közönségszavazatokat összegző Arany Medál-díj decemberben volt tízéves. Kinek az ötlete volt, milyen volt a kezdeti fogadtatás és hol tart most a program?

Az ötlet abszolút saját volt, a díj struktúrájának elgondolását a nagynénimmel, a nagymamám húgával közösen ötlöttük ki. Mára az Arany Medál-díj hat kategóriában díjazza az év legjobbnak talált, aktív színművészeit, filmrendezőjét és íróját, de kezdetben nemzetközi kategóriákban gondolkodtam, így azokra is lehetett voksot leadni. Létrehozásakor teljesen visszhangtalan volt a fogadtatása, de az ötödik évtől már komoly sajtóvisszhangja volt, a tavalyi jubileumi évben viszont új médiapartnerek, cégek álltak be a kezdeményezés mögé, a Főváros VII. kerületétől anyagi támogatást igényeltem és kaptam, és kizárólag a nyomtatott sajtótermékek közül mintegy negyven írt a díjról. Azzal, hogy idén Herendi Gábor, Ónodi Eszter, Rudolf Péter, Herr Szilvia, Darvasi László és Csernus Mariann vett át díjat az állandó helyszínen, a Bethlen Téri Színházban tartott ünnepségen, majdnem megközelíti az ötvenet az eddigi magyar Arany Medál-díjasok száma.

Milyen témákon töri jelenleg a fejét, merre tovább?

Nem hagytak alább a világhódító terveim. (Nevet.) Nemrég eredményesen lezártam a mesterképzéses első vizsgaidőszakomat az egyetemen, szóval elkezdtem olvasni az eddig parlagon lévő recenziópéldányaimat, interjúkat készítek és szervezek, cikkeket írok. Belevetettem magamat a Premier művészeti magazin legújabb lapszámának a szerkesztésébe is, debütáló főszerkesztő-helyettesként a lap következő számához már több mint egy tucat témát, és azokhoz szerzőt találtam, ezek közül két cikket magam írok meg. Hamarosan első ízben hozza le szépirodalmi szövegemet egy irodalmi folyóirat. Elvállaltam egy rendkívül nagy – de még nem publikus – munkát, de a folyamatos kulturális impulzusokat és az utazást sem nélkülözöm.

- Pap Gyula -