Szociális színházzal formálták meg a mélyszegénységben élő közösségeket Kázsmárkon

Kázsmárk - Az utcaszínházban megbecsült és értékes emberré változtak a csereháti cigányok.

Közel kétszáz fős közönség gyűlt össze Kázsmárkon, ahol hátrányos helyzetű fiatalok játszottak el saját életükből merített színdarabokat.

A zömében mélyszegénységben élő csereháti romák hétköznapjaiba nyerhetett bepillantást a zömében szegényekből álló közönség is, amely láthatóan élvezte, hogy a saját élete kockáit látja viszont a rögtönzött szabadtéri színpadokon. A rövid előadások más és más helyszíneken zajlottak. Darabot mutattak be a sportpályán, a csúszda tövében és az egyik lombos fa alatt is. Itt nem a külsőségeken, a színpadi dísz­leteken, hanem az improvizáción, a gyerekek alakításán volt a hangsúly.

Gypsistan fesztivál

Simon Balázs rendező jó ideje kilépett a hivatalos színházi világból, lemondott a csillogó karrierről, kijött a fővárosi teátrumokból és nehéz terepekre vitte a művészetet, elkezdett gettókban és leszakadó falvakban dolgozni azokkal, akiktől mindenki fél, akikről szinte mindenki lemondott már.

A merész vállalkozás eredményeket hozott, leérettségiztek olyan fiatalok, akik korábban éveket bukdácsoltak általánosban, szakmát szereztek és elhelyezkedtek a munkaerőpiacon, olyan lányok, akiket saját családjuk prostituáltnak szánt.

Persze nem egyirányú történetről van szó, hiszen a fővárosból érkező értelmiségieket is megérintette a siker. Alapvetően pályázati forrásból működik a szociális színház, ám ha nincs épp semmilyen projekt folyamatban, akkor sem állnak meg az események, előteremtik az anyagiakat arra, hogy a csereháti fiatalokat művészeti táborba, a Szigetre vagy az Operettszínházba vigyék. Az idei Gypsistan fesztivál keretein belül Kázsmárkon, Felsővadászon és Homrogdon léptek fel az Utcaszínházi alkotóközösség által pártfogolt fiatalok.

A Csodálatos Lajossal indult…

„Évekkel ezelőtt ismertem meg Simon Balázst, mikor fellépést rendezett Abaújszolnokon. A Csodálatos Lajos című darabot játszották a térségünkben, előadás után pedig lehetett maradni közös beszélgetésre és játékra, gondolkodás nélkül beszálltam, mert mindig is érdekelt a színjátszás” – idézte fel a kezdeteteket érdeklődésünkre Trézsi Tamás, aki azóta az Utcaszínházi Alkotóközösség egyik büszkesége lett. Tamás már nem egyszerű résztvevője ennek a programnak, a gazdag szókincsű, félig roma származású fiatalember napjainkban csapatvezetőként mély szegénységben tengődő gyerekeket igyekszik szárnyai alá venni és navigálni őket a jó út felé.

Úgy véli, ez az interaktív utcaszínház önbizalommal, hittel, bátorsággal, tenni akarással tölti fel a résztvevőket, és aki átéli, milyen érzés megbecsült és értékes emberré válni, az a továbbiakban is többre fog vágyni, többet fog letenni az asztalra, mint a nyomorban tengődő, jövőkép nélkül vegetáló társai.

Az Operettszínház színpadán

„Tisztességes szülők neveltek fel, akik igyekeztek a lehetőségeiken is túl mindenben támogatni, ám ezt tizenévesen már nem fogadtam el, munkával keresem jó ideje a kenyerem, de akadnak köztünk szép számmal olyanok is, akik igen nehéz körülmények között élnek és nem csupán az anyagi nélkülözés, hanem a zűrös családi háttér is megkeseríti az életüket. Nekik is kitörési pontot kínál ez a közösség, ám ehhez ők is kellenek. Sajnos akadnak olyanok is, akik nem mernek változtatni, nem mernek a rossz, de általuk megszokott burokból kitörni” – magyarázza a fiatalember.

„Szerintem a jó Isten keze van ebben, hiszen ha nincs ez a társaság, én sosem jutok el ilyen csodálatos helyekre. Nemcsak anyagi okok miatt, hanem azért, mert mi nem vagyunk bejáratosak ilyen befolyásos körökbe, a szüleim egyszerű emberek, de nagyon büszkék rám” – sorolja a tizenöt éves Balogh Dzsennifer, akinek élete egyik legmeghatározóbb élménye volt, hogy a fővárosi operettszínházban felléphetett, ahol a Jancsi és Juliskát adták elő és Juliskát, a boszorkát és még a mézeskalács házat is neki kellett alakítani.

A 21 éves Kótai János, akit itt Jocinak becéznek, viszont igazán mélyről jött, de ma már úgy gondolja, semmi sem lehetetlen és az ember soha sem adhatja fel az álmait.

„Régen elárultam az általános iskolai matektanáromnak, hogy szeretnék orvos vagy legalább egészségügyi dolgozó lenni, azt mondta, felejtsem el, hisz még ő sem lenne képes elvégezni az orvosi egyetemet, le is tört és megnyirbálta rendesen a hitemet. Simon Balázséktól ennek az ellenkezőjét kaptam, ők biztatnak, nevelnek, könyveket ajánlanak és azt tanítják, azért vannak álmaink, hogy valóra váltsuk őket. Önbizalmat és hitet kaptam ebben a programban, amit nemcsak a képzeletbeli színpadon, hanem az élet ezer területén hasznosítani tudok” – érvelt Joci.

Juhári Andrea