Már nem kölyökképű. Megtalálják az erőteljesebb, 40-es férfiszerepek

Miskolc - „Mondják, van komikus vénám, de úgy gondolom, drámai is, és mindkettő jól kamatoztatható.” Interjú: Molnár Sándor Tamás színművésszel.

Gazdag évad az idei Molnár Sándor Tamás számára, hiszen több előadásban is fontos karakterszerepet játszik. Előadásokról, próbákról, szerepformálásról beszélgettünk.

Az évada gyerekelőadással kezdődött Minden egér szereti a sajtot címmel. Milyen érzés gyerekeknek játszani?

Nagy felelősség. Nem csak annyi, hogy odaállok és ugrabugrálok, meg kell szólítani a gyerekközösséget, akik egyébként is sokkal kritikusabbak, mint a felnőttek. Toppon kell lenni. Ezek az előadások rendszerint reggel vannak, azaz már reggel énekelni, táncolni kell tudni, mindezt úgy, hogy ez egész nap során kitartson, hiszen délelőtt legtöbbször próba is van, este pedig előadás. Nekem megvan erre a receptem, hamarabb kelek, hogy bebeszéljem a hangom. És felpörgetnek a reggeli előadások, ugyanúgy, ahogy a futás is.

Kritikusak a gyerekek, de egyben hálásak is…

Hihetetlen módon szeretik a Minden egér szereti a sajtot előadást, de a felnőttek is. Jól választott mese. Gyerekkoromból emlékeztem rá, tévéjátékban láttam, így örültem neki, hogy benne lehetek, és a Nagy Macska Mágust játszhatom benne. Papagájként kezdem, aztán macska leszek, majd kiderül, hogy mégiscsak egy kisegér, Paszkál, a legkisebb egér. Tehát teljes állati repertoáron megyünk végig, nyilván azért osztották rám ezt a szerepet, mert úgy gondolták, hogy egy olyan karakterszínészre kell ezt rábízni, aki mer játszani a testével, hangjával, mozgáskultúrájával. A premieren itt volt a szerző is, hálás volt, azt mondta, amit ő elképzelt erről a darabról, azt mind vissza tudtuk adni azzal az intenzitással, játékossággal, humorral, tanulsággal.

Kislánya, Annabell ma már elsős. Látta édesapját a színpadon?

Igen, már a bemutatón, de szeretné még egyszer megnézni, nagyon tetszett neki. Amikor megszületett, eszembe jutott, hogy milyen jó lesz, ha majd minden évben nézheti a meséket. Eljött ez az idő…

Az évad második előadása, amiben szerepel: Neil Simon darabja, a Furcsa pár, amelyben Speed szerepét játssza. A darab nagy részében pókerezik a színpadon. Szeret játszani?

Nem tudtam. Elég vicces, mert sem én, sem Szegedi Dezső. (Murray szerepében – a szerk.) Béres Attila rendező csodálkozott is, ő úgy gondolta, hogy az előadás közben igazi pókerpartikat játsszunk majd le. Több hónap elteltével is csak ízlelgetem a játékot, de az előadást nagyon élvezem. Furcsa próba­folyamat volt egyébként, hiszen rengeteg mindenre oda kell figyelni az előadás során. A szövegkönyv apró részletekig meghatározza, hogy mikor milyen lapot rakunk le. Bonyolítja a dolgot, hogy szivaroznom is kell, holott a való életben nem dohányzom. Szigorú ritmus szerint szívom a szivart, fújom a füstöt, beszélek utána, de megérte, mert nagyon szereti a közönség.

Decemberben volt a bemutató. Mennyire változik egy-egy előadás – így a Furcsa pár is – a hónapok során?

Összefésülődik a darab, így van ez most is. Sok pici megszólalás van, sok pici apró játék, óhatatlanul kell ehhez néhány alkalom. Mondta is a rendező a próbákon, hogy ez egy olyan foglalkozás, ahol 28-féle dologra kell figyelni egyszerre. Itt valóban így van.

Gyakori, hogy ennyi munka van egy szereppel?

Ez egy speciális helyzet volt. Tavaly A hülyéjében (Feydeau darabja Szőcs Artur rendezésében – a szerk.) épp az ellenkezője történt, lassan, kimérten mentem be a színpadra, egy féltékeny férjet játszottam, egy bokszolót. Egy olyan figurát, aki nem én vagyok, brutalitás jellemzi, egy időzített bomba, akiről nem tudjuk, mit gondol, mit beszél, mi van mögötte. Az ilyen szerepeket is szeretem, mert érdekel, hogyan találom meg benne magam.

A Furcsa pár Speedjében mi az, ami megvan önben?

Speed sosem nyer a darabban, és ettől ideges, bosszús. Nekem is volt ilyen korszak az életemben, így magamra ismertem a próbafolyamat során, próbáltam az akkori érzést belerakni Speed karakterébe. Arra gondoltam, hogy ez a fickó biztos olyan lehet, mint akkor én, hogy ez az egy dolog élteti, őt speciel a kártyaparti, és ha az nem megy, minden rossz körülötte. Nem tudja könnyedén venni a dolgokat, és a pici problémákból is óriási dolgot csinál. A hülyéjében már nehezebb dolgom volt. Ilyenkor a képzelőerő működik a színészben. Mindkét szerep örömjáték egyébként, várom, hogy még legyenek ilyenek.

Az Ahogy tetszikben egy olyan férfit játszik, akinek nagyon fontos a mozgás: fut, edz. Itt aztán tudott magából építkezni…

Ez igaz, de itt más az alapszituáció. A darab Shakespeare színműve alapján készült, de csak emlékeztet az eredeti műre. Erőteljes improvizációval kezdődtek a próbák, szerintem Gábor (Rusznyák Gábor rendező – a szerk.) abból is kiindult, hogy mely szereplőnek milyen a személyisége. Én akkor készültem a maratonra, így állandóan futóruhában mászkáltam. Így jött az ötlet, hogy olyan londiner fiú legyek, aki folyamatosan edz. Ott a próbák elején született meg egyébként az alaptézisünk is, hogy az emigrációs táborban, ahol a darab szereplői, a száműzöttek élnek, hogyan alakulnak ki az alapvető szabályok, azaz mindenkinek megvan a maga helye ebben a társadalomban. Van recepciós pult, van konyhásnéni, és szép lassan megszületett az is, hogy legyen egy egyfajta koordinátor, egy ilyen fitnessfigura, aki mindig mindenkit letámad a hülyeségével, hogy ő milyen edzéseket tart, amikre persze soha senki nem megy el. Azért nem vagyok teljesen én ez a figura sem, hiszen a fiúról a darab végén kiderül, hogy homoszexuális, és megkéri Jakab kezét. Ez egyébként az én ötletem volt, a főpróbahéten találtuk ki, és Gábor is egyetértett vele, hogy így varrjuk el a szálakat. Hálás érte a közönség, nyílt színi tapsot kapok érte. Érdekes előadás lett, sok mindent bele lehet gondolni. Van benne egy pici melankólia, szatírára, cinizmusra okot adó helyzetek, érdekes, hogy ki, hogy bánik a hatalomkérdéssel, ki hogy filozofál. Mindenkinek megvan a maga kényszerképzete, hogy hova menekül, mibe menekül. És érdekes, hogy hogyan tud ennyi ember ilyen szélsőséges körülmények között együtt élni. Gábort ez nagyon foglalkoztatta, ez kiderült az előző évadban a Kivilágos kivirradtig előadásban is, érdekli, milyen az, amikor egy kis térben 24 színésznek kell egymással boldogulni. Nem esett pánikba, pedig az utolsó napig írta a szövegeket, változtatott a helyzeteken. De tudta, hogy biztosra mehet, előbb-utóbb mindenki megtalálta a saját zugát, helyét, szövegét, szép lassan belaktuk a teret. Mint ahogy az életben is valószínűleg így menne, ha összezárnának bennünket.

Melyik fajta próbafolyamatot szereti: aktívan részt venni, vagy azt, ha erőteljesen érvényesül a rendező elképzelése?

Az erőteljes koncepciót, de a kísérletezés is nagyon izgalmas tud lenni, amikor sok mindent kipróbálhatunk. Szeretem, ha a próbahetek alatt mindig újabb színfolt bukkan fel, már ismered a figura lelkét, de még mindig eszedbe jut újabb és újabb gondolat. Mindig azt tanultam, hogy minél több színe van, annál jobb egy megformálás, csak ezek olyanok legyenek, amelyek beleférnek abba a figurába.

Melyik volt pályája során az a megformálás, amikor a leginkább azt érezte, megvan a szerep?

A Robinson & Crusoe című előadásbeli szerepem, amely évekkel ezelőtt német-magyar koprodukcióban készült, később filmet is forgattunk belőle szlovák kollégákkal. A történet röviden annyi, hogy egy repülőgép-szerencsétlenség után két férfi egy lakatlan szigetre kerül a tenger közepén, ahol kiderül, mire mennek egymással. A kezdeti civakodás után szép lassan összecsiszolódnak a különböző intellektus, habitus, a más nyelv ellenére. Az előadás, majd a film során nagyon sok minden kiderül rólam, sok mindent csinálok a színen, ami tényleg én vagyok. És ilyen darab volt a Népirtás című tragikomédia főszerepe is, ahol egy amorf testű, groteszk, majomforma, alkoholista fiút játszottam. Az a fajta sérültség, amit az a fiú képviselt, nagyon érdekelt, mindent tudtam róla. Nagy öröm ért, mert a darab fordítójával is sikerült találkoznom.

A Robinson & Crusoe története hosszú éveken át végigkísérte. Tart még a kapcsolat?

Igen. Azt talán kevesen tudják, hogy a torinói filmfesztiválon díjat nyert a film. És lesz folytatás, a rendező két forgatókönyvet is írt, az egyik alapján nyáron kezdünk forgatni Szlovákiában.

Néhány napja új bemutatóban is láthatjuk, Szomory Dezső: Györgyike, drága gyermek című művében Glanz Húgó szerepében. Róla mit kell tudnunk?

Furcsa, lehengerlő sármja van, amit megzabálnak a lányok, és érdekes, hogy a darab végén van egy zárójelenet… na de ezt nem mesélem el. A lényeg, hogy Györgyike a darab végére lányból nővé érik. Megvan az igazsága a darabnak, és nagyon szép nyelvezettel bíró történet. Élvezet játszani, szeretem az ilyen műveket, amelyekben még ennyire fontos volt a beszéd, a társasági élet.

A legtöbb előadásban meg­találják a humoros szerepek. Jó a humora?

Mondják, van komikus vénám, de úgy gondolom, drámai is, és mindkettő jól kamatoztatható. A fizimiskámmal, a mozgáskultúrámmal rá tudok érezni a komikumra, de az az igazán jelentős siker, amikor valakiben megvan mindkét képesség. Csak kérdés, hogy a rendezők kipróbálnak-e mindkettőben, vagy beszorítanak egy örök skatulyába. Most úgy másfél-két éve azt érzem, hogy megtalálnak a szerepek, olyanok is, amik korábban soha nem voltak benne a repertoáromban. Érdekes érezni, hogy most már nemcsak kölyökképű 20 éves srác vagyok, hanem jönnek az erőteljesebb, 40-es férfiszerepek. És ez jó.

- Hajdu Mariann -

Névjegy: Molnár Sándor Tamás

Született: Miskolc, 1971

Tanulmányai:

Díjak, elismerések:

Fontosabb filmszerepek: