„Hiszek abban, hogy ahol most vagyok, nem véletlen. A munka erejében hiszek”

Miskolc - A miskolci színház művésze szerint rengeteget kell azért dolgozni, hogy az öt mondatból nyolc legyen, majd 12.

Sata – merthogy ez Molnár Sándor Tamás beceneve – összességében egy erős évadnak titulálta a tavalyit, amiből bármit nyugodt szívvel ajánl a színházszeretőknek. És hogy melyik az a bohózat, amely már nagyon hiányzott Miskolcnak? Ez is kiderül a beszélgetésből.

Akkor születik az igazi színészet, amikor azt érzi a néző, hogy az az ember nem játszik.

Molnár Sándor Tamás

Milyen volt 2016?

Molnár Sándor Tamás: Mindig bajban vagyok, ha az óévről kell beszélni, hiszen sokszor évadokban beszélek. A sok előadás és bemutató miatt rengeteg dolog történik velünk. Vannak helyzetek, melyeket gyorsan kell megélnünk és vannak, amelyek maradandóak. De ez így van rendjén. Úgy, ha van az a 3–4 pillanat egy darabban, amelyért érdemes ezt a pályát csinálni. Bár van olyan vélemény, hogy inkább a bukásokra emlékszünk. Ami biztos: mindig elölről kell kezdeni. Mindig a padlóról kell összekaparni magunkat egy újabb próbafolyamat alatt. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden helyzetben megtaláltam a helyemet a színházban, függetlenül attól, hogy milyen szerepet és karaktert kaptam és játszottam. Összességében a tavalyi évadról is azt gondolom, hogy fárasztó volt. Mesét játszottam és hihetetlenül élveztem a Ludas Matyit. Egy igen erős és jó előadás lett, olyan, mint most a Csipike. Egy mesét nem adnak könnyen: 10-kor ott kell lenni, és van, hogy duplázni kell. És este kiírhatnak próbára is. Vártam ezt az évadot, szerettem volna jól megcsinálni „A hülyéjét”, amelynek decemberben volt a bemutatója.

Több mint egy hónapja műsoron van ez a Feydeau-bohózat: milyen belülről, a színpadon?

Molnár Sándor Tamás: Nagyon hiányzott már egy ilyen előadás a városnak. Az jut eszembe, hogy végre egy bohózat, amelynek szinte minden mondatát élvezi a közönség. Ez az a előadás, amire vártam, azért is, mert szívesen nézzük egymást a takarásból. Szeretjük, és nevetünk egymás marhaságán. Szerintem ez jó dolog. Egyre jobb a ritmusa is az előadásnak, ami fontos egy bohózatnál. Én egy időzített bombát játszom, egy bokszolót, egy üzletembert. Ha Soldignac bejön, akkor biztos ütni fog – ezt érzik a nézők, így vagyok exponálva benne. Érdekes figura, nem játszottam még hasonlót. Erre kellett a szakállt is jobban megnövesztenem. Az a fajta arc, aki azt mondja magáról, hogy siet, de rettenetesen lassan sétál és mindenütt otthon érzi magát.

A Kivilágos kivirradtig, Az ember tragédiája, A hülyéje már szóba került. Mit hoz a közeljövő?

Molnár Sándor Tamás: A La Mancha lovagját kezdem el próbálni februárban, aztán ha a jövő évadra kapok szerződést, akkor májusban biztos az előbemutatóra készülünk, mint tavaly a Kivilágossal. Összességében egy erős évad volt, amiből bármit nyugodt szívvel ajánlok a színházszeretőknek.

Változott valami a miskolci teátrumban?

Molnár Sándor Tamás: Mást látok a tekintetekben. Most mindenki elhitte, hogy tudjuk mi ezt jól csinálni, és elértünk arra a pontra, hogy kezdünk erős társulat lenni. Nem lóg ki senki, egységesek vagyunk, a fiatalok, középkorúak, idősebb generáció együtt.

Jó két évtizede van a pályán. Voltak holtpontok?

Molnár Sándor Tamás: Az elején, huszonévesen idealista voltam. Ezt látom most is a fiatalokon. Ez a dolguk, higgyenek magukban, a színházban. Hiszek abban, hogy ahol most vagyok, az nem véletlen. A munka erejében hiszek, és az alázatban. Voltak holtpontok, persze. Vannak izgalmas helyzetek, akár egy igazgatóváltás kapcsán is. Sehol nem könnyebb a helyzet, gazdaságilag pedig végképp nem. Vannak olyan szerepek, amelyeket azért kell megcsinálni, hogy eljuss oda, amiért fontos ez a pálya. Hogy kinek melyikből van több, szerencse dolga is. Egy kollégám mondta ennek kapcsán: a lejtőn felfelé nehéz megállni. Fiatalon azt hittem, hogy előttem fog hasra esni a színház, az ország. Aztán rájöttem, hogy rengeteget kell azért dolgozni, hogy az öt mondatból nyolc legyen, majd tizenkettő. Közben lassan egy jó rendező lenyesegeti a felesleges sallangot. Akkor születik az igazi színészet, amikor azt érzi a néző, hogy az az ember nem játszik. Az ő.

Milyen volt filmezni?

Molnár Sándor Tamás: Az egy teljesen intim dolog. Ha megéled azokat a pillanatokat, látszik a szemeden, hiszen nem lehet rápakolni, mert minden kint van az arcodon. A film is visszaadta a hitemet. Úgy érzem, hogy minden szerep arra jó, hogy magadból megmutass valamit. De mindezt magadban kell megtalálni.

A család sokat ad?

Molnár Sándor Tamás: Sokat, mert türelem kell a mifajtánkhoz. Az otthon az otthon. Én például otthon nem is szeretek szöveget tanulni, inkább amikor nincs jelenetem, akkor tanulok a színházban. Igyekszem nem hazavinni a színházat, de persze nem mindig sikerül.

És ha a gyerek színész szeretne lenne?

Molnár Sándor Tamás: Egy kicsit megijednék. Mint minden szülő, félteném, pláne, hogy kislány. Ráadásul a színésznőknek kevesebb szerep is íródott. Ez egy kiszolgáltatott pálya, de nem tiltanám. Nehéz úgy családot alapítani, ha valaki a színpadon áll estéről estére.

- Juhász-Léhi István -