Csúcsra törő hegymászók

A megnyitón Hok Csaba képviselő magasztaló szavaival méltatta a bátor hegymászóinkat, akik veszélyes kalandok árán hozták el nekünk Pakisztán, Nepál kultúrájának egy részét. A képek megtekintése után filmvetítéssel folytatódott a program.
Két hónappal ezelőtt az egész ország megdöbbent Erőss Zsolt bejelentésén, hogy inkább amputáltatja összeroncsolódott jobb térde alatti lábát, mint sem hogy többé nem mászhat a csúcsokra. Vajon mi motiválja őket? Miért hívják ki maguk ellen a sorsot? Rengeteg kérdésre kerestük a választ, de a legfontosabb talán az volt...
- Hogy érzi magát Erős Zsolt a sok megpróbáltatás után?
- Köszönöm, egészen jól vagyok. Szépen javulok, és már egyre jobban tudom terhelni a lábam. Vannak olyan napok, amikor kicsit jobban fáj, de ugyanakkor vannak olyan alkalmak, amikor már egészen jól megy a gyaloglás. Még most jutottam el arra a szintre, hogy tudok járni.
- Sokat gondolkodom azon, hogy mi viszi rá az embert arra, hogy hegyet másszon, hiszen olyan sok sport van, ami nem ennyire veszélyes?
- Ez valóban így van, de ezzel egy olyan szép feladatot talál önmagának az ember, amivel ki tudja tölteni az életét. Ez a kiállítás, amit most láthatnak az érdeklődők a Magyar Himalája Expedíció sorozat része, amelyet nagyon sok helyre szeretnénk eljuttatni, hiszen az embereknek látni kell ezt a „más” világot. Minden kiállításon vetítéssel egybekötött élménybeszámolón vehetnek részt az érdeklődők. Szeretnénk felhívni az emberek figyelmét a sportra, az egészséges életmódra a túrázások, kirándulások örömére.  Úgy gondolom, hogy nagyon fontos misszió és feladat bemutatni mind azokat a tájakat, embereket, amelyekkel utunk során találkoztunk.. Ez nagyon szép tartalommal tölti ki az életünket. Az a lényeg, hogy az ember felfedezze saját ambícióját, a saját motivációit. Fontos, hogy az ember megtalálja maga számára a kellemes és hasznos kihívásokat. A hegymászást én ennek tekintem.
- Hogyan készülnek ezek a gyönyörű fotók? Hegymászás közben ott lóg a nyakukban a fényképezőgép?
- Valóban így van, ahogy mondja. A hegymászás az egy olyan foglalatosság, hogy nem feltétlenül kell összefüggenie a fényképezéssel, a filmezéssel, de annyira szép a környezet, hogy kötelességünknek érezzük, hogy megörökítsük a látványt. Egy olyan világban vagyunk, ami emberidegen, emberellenes. Ez nem az ember élettere. Ezért ez úgy adja magát. Ezt a más világot meg kell örökíteni és le kell hozni.
- Hogyan tudja elfogadni a családja ezt a veszélyes életformáját?
- Édesanyám már gyerekkoromban belenőtt ebbe a helyzetbe és viszonylag így értelmes és jó dolognak tudta elfogadni az életet, amit éltem, amit élek, mint hegymászó. Nagyon szerencsés dolog, hogy a feleségem is legalább annyira jó és motivált hegymászó, mint én.
- Tudom, hogy szeretné folytatni a hegymászást, de hogyan lehet ezt véghezvinni, megvalósítani?
- Most már fel lehet mérni a távlati célokat. Még nincs két hónapja, hogy amputálták a lábamat térd alatt. Elég jól halad a rehabilitáció. Talán tarthatóak azok a vágyak, azok az elképzelések, hogy hamar talpra álljak és visszatérjek a régi életformámhoz. Bízom benne, hogy 1-2 hónapon belül már lehetek olyan állapotban, hogy megpróbálkozzak a futással. Ez azért fontos, mert ha képes vagyok futni, akkor már tudok túrázni hegyi terepeken és vissza tudok térni a hegymászáshoz. Talán van esély arra, hogy még az idén eljussak a Himalájába.
- Mit érez az ember akkor, amikor halál közeli állapotba kerül?
- Az ember mindig próbálja kikerülni a halál közeli állapotokat, helyzeteket és rettenetesen örül, amikor sikerül úgy mond „megúsznia „egy- egy veszélyes helyzetet. Hiszen az élet a legnagyobb érték és ezt a hegymászásban a saját bőrünkön tapasztaljuk. Ugyan akkor az életünket nem vethetjük alá olyan félelmeknek, hogy mindig a maximális biztonságra törekedjünk. Az ember szereti uralni a veszélyhelyzeteket és lehet, hogy a hegymászásnak is ez az egyik varázsa. Nem az öngyilkosok sportja ez, hanem olyan embereké, akik nagyon is szeretik az életet, és biztos, hogy jobban is tudják értékelni, az átlagos embernél, aki nem sodorja magát veszélybe.
- Nekem úgy tűnik, mint ha kihívnák maguk ellen a sorsot!
- Igen, valamilyen szinten igen. Bárki, aki egy picit, több veszélyt vállal, mint amire szüksége lenne a hétköznapi életben, az persze kihívja maga ellen a sorsot, de ugyan akkor ez azt is jelenti, elég erős, elég ügyes ahhoz,hogy ezeket a plusz kihívásokat jól kezelje. Ez olyan erőt ad, hogy az életben jobban tudjuk kezelni a problémákat, kihívásokat.
- F. Bacsó Bea -