Ha az ember igazán élni akar...

„Ez az új balett” – mondja,

miközben felálltában kínos

tekergő mozdulattal megpróbál

egyensúlyra lelni. De megleli, s arcára

visszatér a kedves mosoly. Hiába, egy

hónapja felmondta a szolgálatot a

többször műtött gerince.

Azóta több mindenben

segítségre szorul, de addig

önellátó volt. Két éve

még az ablakot is maga tisztította. Pedig

Portikné Antal Veronika 84

éves, s több mint 40 esztendeje elvesztette

a látását.

– 1967-ben napfogyatkozás volt.

Nem törődtem vele, nem is a jelenséget

csodáltam, csak kikísértem

valakit, s utánanéztem. Este már

kórházban voltam, s többet

én már napot nem láttam.

Mindkét retinám leégett.

Kutatnánk a titkot, miként lehet egy

ilyen csapást túlélni. De ehhez

előbb megismerkedünk egy szerelem

történetével.

Utánanézett...

– Minden vágyam az volt, hogy

színésznő legyek,

hát 1943-ban felutaztam

Erdélyből Pestre a

Színiakadémiára,

felvételizni. Három napra

számítottam, két

váltás ruhánál többet

nem is hoztam magammal. S épp erre az időre

esett az elcsatolás. A házinénim

óvott attól, hogy

megpróbáljak visszajutni, viszont nem

akartam a nyakán élni, így munka

után néztem a környéken. Egy

kis kifőzdében alkalmaztak

felszolgálóként. Egyszer

betért három vidéki fiatalember,

akik megkértek rá: mutatnám meg

nekik Budapestet, mielőtt végleg

szétbombázzák. Mondtam, amennyit

én ismerek belőle, megmutathatom: innen a

Keletiig. Azt is köszönettel

vették. Ott aztán kiderült:

egyikük nagyon is járatos

Budapesten, így átvette a

kalauzolást. Egy hónap múlva

megkérte a kezem, még az

édesanyja is feljött, hogy

biztosítson: jó családba

kerülök. Tizenegy gyermeke

mellé, úgymond, tizenkettediknek. Egy

újabb hónap múlva

egybekeltünk, így kerültem

Miskolcra. A rövid

ismerettségből 35 évi, az

átlagnál ideálisabb

házasság lett. Sajnos az első

gyermekünk egyéves korában meghalt.

Elválasztós volt, a

szomszédasszony felügyelt rá.

Épp befőzött, s megetette a kicsit

sárgabarackkal. Elvitte szegénykét

a vérhas. Két másik

gyermekünk halva született. Utána

pedig műtétek sora várt rám.

Oda lett hát a gyermek, a fiatal

pár szeme fénye. Utána pedig a

fiatalasszonyé, szó szerint.

– A férjem, ha lehet, még

odaadóbban szeretett, de azért csak

nehéz volt elfogadni a világtalan

létet. Egyszer eljutottam az

öngyilkosság gondolatáig.

Már a kezemben volt az

összegyűjtögetett száz szem

altató, s a víz. De rágondoltam a

páromra: „Annak az embernek okozzak

én fájdalmat, aki engem annyira

szeret?!” Az utolsó pillanatban

megsemmisítettem a gyógyszert.
Veronika elvetette a halált. S

azt mondta magának: „Ha élni

akarsz, tanulj meg élni!”

Életleckék

– Lépésről

lépésre élesítettem a

hallásomat, finomítottam az

ujjvégeim

érzékelését.

Először csak a villanytűzhely

kezelését, a

kávéfőzést, a

rántás, a habarás

készítését. Mindig csak

akkor, amikor a férjem távol volt, hogy

őt ne idegesítse, ne keserítse.

Eljutottam az elhatározásig: egyik nap

kedvenc süteményével várom

haza. Lementem a közeli boltba, ahol nagy

csodálkozással fogadtak. Kértem,

hitelezzék meg a hozzávalók

árát délutánig, hiszen

akkor még a pénzt nem tanultam meg. A

sütemény jól sikerült, de a

tálalás előtt egyszerre elejtettem a

tányérokat. Nagyon elrontotta az

örömömet, meg is ijedtem, hogy rosszat

tettem. Óvatosan tapogatóztam a

szilánkok után, nehogy még

véres is legyek. A legnagyobb

meglepetésemre minden tányér

épen maradt. Akkor aztán felemeltem, s

mindet földhöz vágtam: „Ha

már így megijesztettél, akkor

törj is össze!” Nagy

megkönnyebbülés volt.

Az első lecke után jött a többi:

Antal Veronika megtanulta a

Braille-írást, -olvasást.

Ilyen írógépe is van, igaz,

régi már, s egy újra nem telik,

150 ezer forint. (Mint mondja, félő, hogy

ezután a szövetségtől

speciális papírra sem

számíthat, mint hallja, a jövő

évi költségvetés

megcsonkította a támogatási

keretet.) Elmeséli:

telefonközpontosként dolgozott a

kórházban, majd férje

halála után a DVTK-nál.

Sorra nyerte a szavalóversenyeket,

legutóbb június 24-én. Mutatja is

az első helyezettnek járó oklevelet.

Arany János Kőmíves Kelemen

című balladáját mondta el.

A verseket még látó korában

szerette meg. Kolozsvári

diákként egy fiú, zsebébe

csúsztatott levél miatt háromnapi

elzárásra büntették.

– A könyvekhez menekültem, így

fordítottam a káromból hasznot.

Sajnos, már nemigen megy a

memorizálás, pedig azelőtt 27-37

sort is betanultam egy nap. Hiába, szaporodik a

mész, fogy az ész. Volt két

infarktusom is, mondták, vigyázzak, a

harmadik már elvisz. De hiába

várom, csak nem akar értem jönni.