Fekete pont

Meglátom az épületet, és szaporázom a lépteimet. „Anya, hiányoztál!” – hallom a fülemben simogató hangját. Mindennap elmondja! Az óvoda kapuja nyikorogva nyílik. Bemegyek. A szekrényénél egy szőke hajú nagylány pakol.

A szőkeség megfordul. „Szia, anya! Megjöttél?” „Szia, kisbabám… nagylányom, igen, itt vagyok végre!” „Olyan gyorsan felnő, hogy észre sem veszed!” Sokszor hallottam ezt. Az első év ólomlábakon vánszorgott, ezért nem hittem a jóslatoknak. Végre fogja a kezem, és indulhatunk haza. Az utca végén egy másik épület magasodik, sokkal tekintélyparancsolóbb, mint ahonnan elindultunk. „Nézd csak, kicsim, ide fogsz járni iskolába.” „Jó, anya, de én nem szeretnék fekete pontot kapni.” „Nem kapsz, majd felkészülünk!” Hogy lehet erre felkészülni?

Egy gombóc a gyomromban. Még egy év van a döntésig. Egy év sok idő. Vagy mégsem?