„Hagytam, hogy úgy érjenek az élmények szabadon, spontán, vágjanak képen”

Tíz éve kezdődött a magyar kortárs színház egyik mindmáig figyelmet érdemlő kalandja. Az új vezetéssel a következő szezonra, a korszaknyitásra készülő Miskolci Nemzeti Színház ide szerződött fiatal tagjai 2012. június 6-án gyalog vágtak neki a fél országot átszelő távnak. Két hétig tartott az utazás, amelyből a Mi és Miskolc, avagy 272 307 lépés a város felé című előadás született. 

Az előadás alapjául szolgáló szövegkönyvet jegyző Deres Pétert kérdeztem. 

Ön is megtette az utat tíz éve a fővárosból Miskolcra tartó színészekkel. Hogyan emlékszik az ötlet születésére? 

Szőcs Artur ötlete volt. A Vígszínházból ismertem őt. Sokat dolgoztunk együtt. Akkortájt én voltam a dramaturgja. Elmondta, hogy Miskolcra szerződik, sok új, fiatal társulati taggal. Tényleg járjuk be az utat Budapesttől odáig, és a szó szoros értelmében érkezzünk meg Miskolcra. Csináljunk gyalogszínházat! Megkért, hogy készítsek jegyzeteket, skicceket az út közben. És a végén írjak ebből egész estés színdarabot. 

A színdarab az utazás létező élményét használta, de élt az utazás fogalmi kereteinek tágasságával – elkalandozott az önismeret, az útitársak személyiségének felfedezése irányába, a valóság fölötti tartományokba, a misztikum felé. Tudta végig, hogy ilyet szeretne, vagy a helyzet alakította a formát és a tartalmat? 

Nem tudtam előre, hogy milyen lesz. Hagytam, hogy úgy érjenek az élmények szabadon, spontán, vágjanak képen. De ha a narratívát szigorúan követő történetmesélésnek is indult volna, egy idő után akkor is egészen biztosan átalakul ilyen jelképesebb, lazább szerkezetű, montázsszerű történetté. Óhatatlanul egyre jobban telítődött a személyességgel. Hiába határoztam volna én el, hogy távolságot tartó külső szemlélő leszek, ez lehetetlen volt, annyira közel hozott az utazás. Barátságok születtek, komoly vallomások hangzottak el a tábortűznél. Mind stilárisan, mind a sztorik tartalmát tekintve eklektikus lett az előadás. És ennek én örülök. Ehhez kellett Artur eklektikus rendezői stílusa. Mi azért is működtünk mindig jól együtt vele, mert nagyon hasonlóképpen rendez, mint ahogyan én írok. 

Az előadásból nagyon erősen kihallatszott az, amilyennek az útjukba eső országrészt, az akkor időszerű jelent megismerték. 

Elindultunk Budapest mellől, és éjszakánként mindig máshol megaludva, a kéktúra útvonalán haladva szépen érintettük a Börzsönyt, a Mátrát, a Bükköt. Arra is nagyon alkalmas volt ez a két hét, hogy megismerkedhessünk egymással. Sok élmény ért minket. Eleve különleges helyzet, ahogyan gyalogoltunk át az országon. Hogy közben mindenféle emberekkel találkoztunk, nagyon különböző társadalmi rétegekből valókkal hozott össze a sors. A helyiekkel ismerkedésre sokszor a legjobb terep a kocsma. Nagyon jó sztorikat hallottunk. Figyeltem. És általában a nap végén, amikor volt rá időm, ezeket ötvöztem a kollégák történeteivel. Tulajdonképpen minden este egy-egy félig kész jelenetet meg is írtam. Beleszőttem azt is, amit a helyről tudni kellett – egyrészt hallottam az ottaniaktól, hogy miről híres a falujuk, és utána is néztem ennek. Elég jó helytörténeti könyvtáram van. Úgy emlékszem, amikor a siroki várat látogattuk meg, abból kicsit rusztikus-rituális verses jelenet született, Máhr Ági személyiségéhez szabva. A kész szövegen a kollégák is korrigáltak, újabb történetekkel egészítették ki. Majdnem hogy kollektív műalkotás született. De a gerince az enyém az irodalmi nyelvezetével, a stilizáltságával, a dramaturgiai szerkezetével. 

Bár adta volna magát, hogy a Mi és Miskolc folytatódjon a megérkezettség bemutatásával, és volt is rá egy ideig ígéret a színház éppen hivatalban lévő vezetőitől, ebből aztán nem lett semmi. Mi kellene ahhoz, hogy az ittlétet, a városra találást bemutató mű születhessen? 

Ahhoz, hogy egy új mű hiteles folytatása vagy lezárása legyen ennek a mi történetünknek, azok kellenének, akik együtt tették meg ezt az utat. Viszont közülük többen már olyan régóta nem vagyunk Miskolcon, hogy nem tudnánk nyilatkozni az elmúlt évek fejleményeiről, teljesítményéről. Úgyhogy az az érzésem: ez a történet lezárult. Nagyon kívánom, hogy szülessen egy új mű arról, mit jelent a színháznak a város, de az már nem a Mi és Miskolc folytatása lenne. 

Mi befolyásolja, hogy van-e jelene az ilyen, életből születő színpadi műveknek? 

Nagyon kell hozzá az érintettség. Az én eddigi pályámon is kevés ilyen darab született. Érdekességként mondom: a Mi és Miskolc mellett a másik ilyen erős élményem szintén Szőcs Arturhoz kötődik. Period címmel írtunk egyet a Vígszínház házi színpadára. Akkor léptük át mindketten a harmincadik életévünket, és ennek az igazi felnőtté válásnak az élményeit írtuk meg. És hozzánk hasonlóan az akkor velünk dolgozó vígszínházi színészek is a saját maguk történeteit tették hozzá. Szerintem ezek nagyon jó, izgalmas helyzetek, de meglehetősen kevés van belőlük. 

Tud-e úgy gondolni a Mi és Miskolcra vagy a Periodra, mint ami önálló drámaként, kötetben is kiadható? 

Abban a formájukban nem, ahogyan előadtuk. Ha újra elővenném a két szövegkönyvet, és itt-ott dramaturgiai rafinériával élnék, szerintem tudnám úgy alakítani, hogy könyvben is megéljen, miközben nem veszítene sokat a személyességéből. De jelen állapotában mind a két mű csak előadásként élne meg. 

Ha összejönnének a tíz évvel ezelőtti közreműködők, és újra előadnák a Mi és Miskolcot, lehetne-e hiteles ma is az előadás? 

Fantasztikus ötlet! Azt gondolom, hogy lehetne hitelesen – a személyesség nem vész el. Az emlékek elraktározódtak, ugyanúgy, ahogy az első szerelem, az első szakítás, a nagy berúgások, a nagy vallomások emléke is megmarad. Én lennék a legboldogabb, ha ezt így össze lehetne hozni. Gyönyörű teljesítmény lenne. 

Lehetnek más jó történetek is a miskolci színház közel kétszáz évében, de ezt a gyalogszínházat jól el is mesélték. Megérdemelné, hogy emlékezzenek rá. 

Nem tudom, mire készülnek az évfordulón. De ha másra nem, egy beszélgetésre biztosan összehívnám a csapatot. Engem is érdekel, hogy kivel mi történt azóta. Volt, akivel dolgoztam is együtt, de van, akiről semmit sem tudok.

Kiragadott mondatok – Mi és Miskolc-kritikák

A fiatalok motiváltak, energikusak, frissek és elszántak, az embernek egy pillanatra sincs kétsége afelől, hogy valamennyien elhivatottan és koncentráltan akarnak színházat csinálni. A jelenetek pörögnek, ötletekkel kibéleltek, kreatívak, szókimondóak, de ízlésesek és nem harsányak. Nem kétséges, hogy figyelik a körülöttük lévő világot, pontosan meg tudják formálni az általuk felismert karaktereket. 

Zsedényi Balázs: Lépések Miskolc felé (7ora7.hu, 2012. szeptember 27.) 

* * * 

Az életútjáték – ezt a több megfejtést kínáló műfaji megjelölést használják az alkotók arra, amit csinálnak – […] a hétköznapi Magyarország történeteit helyezi az előtérbe – ez a kapaszkodó ahhoz, hogy a magánmitológia – valaminek a keletkezéstörténete – közösségi élménnyé váljon. […] Már van közös élményük, amit most megmutatnak, és vannak kétségekkel teli reményeik, hogy képesek együtt jó színházat csinálni, de nem tesznek úgy, mintha a társulat máris megszületett volna. 

Bujdos Attila: Korszaknyitás: színház születik (Észak-Magyarország, 2012. szeptember 11.) 

Színlap

Mi és Miskolc, avagy 272 307 lépés a város felé 
életútjáték 
Miskolci Nemzeti Színház, Csarnok 

Bemutató: 2012. szeptember 8. 

Előadták: Máhr Ági, Seres Ildikó, Szegedi Dezső, Rusznák András, Zayzon Zsolt, Kokics Péter, Simon Zoltán, Molnár Gusztáv, Szabó Irén e. h., Bohoczki Sára e. h., Czakó Juli e. h., Kosik Anita e. h., Fritz Attila e. h., Ódor Kristóf e. h. Látványterv: Bozóki Mara 

Dramaturg: Deres Péter 

Film: Cserhalmi Sára 

Ügyelő-rendezőasszisztens: Együd Tünde 

Rendező: Szőcs Artur 

Névjegy 

Deres Péter – dramaturg, író, fordító – a Pesti Magyar Színház dramaturgja. 
Miskolcon született 1978. december 24-én. 

Az ELTE BTK magyar–skandinavisztika (svéd)–összehasonlító irodalomtörténet szakán és a Színház- és Filmművészeti Egyetem színháztudományi szakán végzett. 

Tagja volt az Eötvös Collegiumnak, a Kölcsey Ferenc Szakkollégiumnak, a Vígszínház Drámaíró Műhelyének, a Bárka Színház Hajónapló Műhelyének. 

Tanított az ELTE-n, az Eötvös Collegiumban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Shakespeare Színi Akadémián, a Balassi Bálint Intézetben – elsősorban dramaturgiát, művelődéstörténetet, skandináv irodalmat, de írásgyakorlat- és drámafordítás-órákat is tartott és tart jelenleg is. 

Regényt, drámát, filmforgatókönyvet fordít német, angol és svéd nyelvről. 

Kriptogram című színházi esszékötete 2008-ban jelent meg a Napkút Kiadónál.