Ujjaid közül pereg a kor...

„Minden év végén vagy az új esztendő elején cezúrát vonok. Próbálom a szálakat összefogni és keresni bennük a jelentést, az előrevivő mozzanatot. Nem csak fejben, gondolatban teszem ezt meg, papírra is vetem. Így idővel visszaköszön, mint egy régi fénykép, ami rögzítette a pillanat zsongását” – mondta Szalay László Pál, Telkibánya református lelkésze, és így fogalmazott: – 2020 elején a következőket vetettem papírra: „A kis halálok mibe torkollanak? Mert a sok apró végnek tartania kell valahová. Senki ne hitegessen azzal, hogy egyszerűen a szálakat el kell varrni. Mi van akkor, ha nem lehet egyszerűen lekeverni a futó műsort, vagy nem hiszünk ebben a befejezésben?” Az foglalkoztatott három oldalon keresztül, hogy mennyire jön velünk a múlt, és hogy lehetséges-e azt lezárni. Ami év elején foglalkoztatott, az év végén visszaköszönt.

– Egy fiatal rendőrrel beszélgettem, aki a munkája során rengeteg halállal találkozik. Én úgy ismertem még diákként, aki vidám, mosolygós és szereti az életet. Most a halállal vacsorál, és az álmaiba szivárognak át a szuicid emberek tévképzetei. „A kis halálok mibe torkollnak?” Ugyan én ezt a gondolatot az évek mú­lására, elporladására értettem, de mégis valami felderengett előttem. Az elmúlás, a veszteségérzet, a végesség árnyainak a kísértése ellen a legjobb gyógyszer a sűrű hálaadás. Tudatosítani, konkretizálni, sorra venni azt, ami igazán értékes az életemben. Lebontva ezeket apró mozzanatokra, túljutni a lózungok pufogtatásán, meglátni ezeknek a mozgatóját, a ketyegő szerkezet mélyén rácsodálkozni a tekercs­rugóra, ami az egyenletes dinamikát biztosítja. A hála megérteti velem, hogy azért különlegesen értékesek ezek a dolgok, mert mulandóak.

Porszemek ragyogása

– Ha lehull a hó, rohanunk, hogy hóembert vagy hóangyalt kreáljunk, mert tudjuk, hamarosan lucsok lesz a sorsa. A kérész­életű tiszavirágzást tömegek követik nyomon, kamerák kattognak, szemlélők álmélkodnak. Pár óra, s lehet mindenre elég? Hálás vagyok a reggeli tíz percért, amikor a nagylányomat az iskolába vihetem. Ott ül mind a 10 évével, s néha megsúgja azt is, amit gondol, nem csak azt, amit el akar hitetni, hogy gondolja. Hálás vagyok a délutáni sziesztán mellém fekvő kisebbikért, aki nagycsoportos létére érteni akarja a férfi- és női szerepek különbözőségét. Hálás vagyok a páromért, aki minden reggel újra nekifut a sok vesződség ellenére, hogy szeressen bennünket. Hálás vagyok, hogy kifejezhetem magam szavakban és képekben. Azt hiszem, a szürkének tetsző porszemek ragyogása az, ami 2020-ban a kis és nagy halálok közepette megvédett. 2021-ben sem fogom a világot érteni, de továbbra is hálás lehetek mindennap Istennek a ragyogó porszemeimért.

(A borítóképen: Szalay László Pál: hálás lehetek mindennap Istennek)