Összecsúsznak a feladatok

Legtöbbünk életét nagyban befolyásolja a járványhelyzet. Jenei László írót, szerkesztőt arról kérdeztük, az ő életében milyen változásokat hozott a veszélyhelyzet.

Rendhagyó helyzet a mostani. Ön hogy látja, hogyan éli meg?

Csak annyit tudok a pandémiáról, amennyit egy átlagos újságolvasó tudhat. Nem „kutattam meg” a témát, nem végeztem értelmiségi oknyomozást. Születtek nagy horderejű döntések, amelyekkel mélyen nem értek egyet, és ezer praktikus intézkedés, amelyeket szerintem még inkább sulykolni kéne. Általában tehetetlennek érzem magam. Még ez az említett értelmiségi lét sem ad a kezembe semmit, ami ilyesmire felkészített volna. Van egy erős gyanúm, hogy bármit tennék a saját köreimben, nem lenne több látszatmozgásnál.

Mennyire jár ki, hová szokott menni, ha megy?

Április 11-én, a költészet napján kiszaladtunk a feleségemmel Lillafüredre József Attila szobrát megkoszorúzni, és a város határában megértően kiengedtek a rendőrök. Odakint sehol egy ember! Én egyéb tevékenységeim mellett prózát írok, ez remeteélet. Nekem ezek a mostani körülmények – elnézést kérek a blaszfémiáért, de – olyanok, mintha kodifikálták volna az állapotomat. Persze mindenre ráununk, egy idő után már nem elég önmagamat a szövegen keresztül reprezentálni, és hát itt van még az is, hogy ami tilos az, valljuk meg, irritálja, provokálja az embert. Ha jön egy rendelet, egy törvény, akkor a magánélet mindinkább annyinak tűnik csupán, mint egy kisebbségi gyakorlat. Azért sokat segít, amikor a józan ész is a törvény szellemében terelget. Emlékszünk, ugye, amikor a filmtörténetben eljött az olyan mozik kora, amikor már nem dohányoztak a hősök. Mostanában azt vettem észre magamon, hogy meghökkenek, ha egy filmen nagyobb embercsoportot látok egy szűkebb helyiségben. Napi tapasztalat, mennyiféle vadonatúj attitűd uralkodik mostanában fölöttünk, bennünk.

Mi történik a bezártságban, van-e valamilyen napi rutinja?

Napi rutinom nincs, összecsúsznak a feladatok: tanodák, szerkesztőség, prózaírás, regényhez jegyzetelés. Az elmúlt napokban befejeztem egy novellát, ami az egyik legjobb lapban jön majd májusban. Dolgozom tovább. Ennyiben szerencsésebb vagyok, mint sokan, akiket munkájuk utazáshoz, külső helyszínhez köt, netán akik elveszítették a munkájukat. Az utóbbi, ilyen méretekben, tragédia.

Mi segít elfogadni, elviselni ezt a helyzetet?

El kell fogadni, ami történik, mert hogyan is lázadhatnánk ellene? El kell viselni a következményeit. Olyasmi ez, mint a gyász. Talán akkor tehetjük a legtöbbet másokért is, ha magunkra vigyázunk. Egy járvány földrajzi akadályokat jelent, a burokban létezés kényszerét. Mindemellett nem szabad az önfeladásig, akár mintegy büntetésként elfogadni mindezt, hiszen akkor túl mélyre ülteti el belénk a veszélyérzetet. El kell viselni, de rettegni önveszélyes. Talán vad meglátás a részemről, de gondoljunk bele: egy világjárvány, ami nem válogat. Keressük ebben is a közösség megtartóerejét. Drukkolni kell az emberiségnek.

(A borítóképen: Jenei László)