Hazatalálnak a tévelygő lelkek

Akt.:
Illusztráció - Hazatalálnak a tévelygő lelkek
Illusztráció - Hazatalálnak a tévelygő lelkek
Miskolc – A halállal, a temetkezéssel kapcsolatos szokásokról kérdeztük az etnográfust.

Északkelet-Magyarországon az 1950-es, 1960-es évekig éltek a halállal és a temetkezéssel kapcsolatos hagyományos szokások, mondta portálunknak Tóth Arnold etnográfus, a Herman Ottó Múzeum megyei igazgatóhelyettese, úgy folytatva: az elhunytat a háznál ravatalozták fel, a mestergerenda alatt, a legszebb ruhájában felöltöztetve. Ősi hiedelmek maradtak fenn egészen a huszadik század derekáig: a tükrök letakarása, a szekrények és fiókok bezárása, vagy a halott mosdatóvizének a kert végében való kiöntése a visszajáró lélekhez fűződő képzetekben gyökerezik. A virrasztóban gyertyák fénye mellett gyászolva búcsúztak az elhunyttól. A háztól való temetés alkalmával az udvaron történt a halott elsiratása. A félig énekelt, félig mondott, részben rögtönzött recitáló siratóénekek a magyar folklór legrégebbi műfajai közé tartoznak. A koporsót két bakra, a Szent Mihály lovára tették, majd halottaskocsin vitték a temetőbe.

Emberi arcok

A sírok kelet-nyugati tájolása honfoglalás kori örökség. Vidékünk kiemelkedően gazdag hagyományokat őriz a sírjelek, fejfák terén. Aggtelek környékén, a Galyaságban és a gömör-tornai tájakon művészi szépségű fejfákat faragtak. Szimbólumrendszerük a sírban nyugvó személy korát, nemét, családi állapotát, sőt olykor a halál okát is megmutatta. Teresztenye, Szőlősardó, Égerszög régi temetőiben a fejfák emberi arcot formáznak. A fából készült sírjelek maguk is élnek és meghalnak: mire a sírt gondozó generációk kihalnak, addigra a fejfa is kidől, elkorhad, vagy lassan elsüllyed a földben.

A bodrogközi reformátusok körében egészen közelmúltig élt a diktálás hagyománya. A virrasztóban egy-egy jó hangú előénekes kéziratos füzetből soronként diktálta az egyházi énekek dallamára írott, saját szerzésű szövegeket.

Tévelygő lelkek

A halottak napi gyertyagyújtás eredetileg katolikus egyházi szokás, amelyet a protestáns felekezetek csak egészen későn, a 20. század első felében kezdtek lassan átvenni. A gyertya fénye ez esetben az örök élet szimbóluma, míg a néphit szerint a tévelygő lelkek temetőbe való hazatalálását is segíti a sírok kivilágítása. A cigányság körében máig fennmaradt a temetőbeli muzsikálás, éneklés szokása. A középkorban ez még általános lehetett, mert a temetőbeli torral, étkezéssel-italozással együtt a táncot is szigorúan tiltották az egyházi rendelkezések. Napjainkban a temetői látogatás, sírdíszítés és gyertyagyújtás egyre szélesebb körben terjed és mind általánosabbá válik, ugyanakkor a szokások az egységesülés és az egyszerűsödés irányában változnak, fűzte hozzá Tóth Arnold.


Magunkra maradunk

Az utolsó átváltozás – A magyar parasztság halálképe címmel írt tanulmányt 1986-ban Kunt Ernő kulturális antropológus, a Miskolci Egyetem volt tanszékvezetője, aki 1994-ben hunyt el. Könyvének előszavában a következőket írja: „Írásomban igyekeztem megvilágítani azokat az égető hiányokat, amelyeket a halálra készülőkkel, haldoklókkal és hozzátartozókkal kapcsolatban munkám során – a magánéletben és az egészségügyi szolgáltatás keretei között – tapasztalhattam. Abban a reményben írok, hogy nemcsak hiteles néprajzi megközelítést nyújtok a választott témáról, hanem e más kultúra vizsgálata során talán találhatok néhány olyan támpontot is, amely korunk emberét segítheti a mulandóság gondjában. Ebben az örök gondban, amellyel az ember ma – nem közösségi, hanem intézményesített körülményei folytán – menthetetlenül magára marad.”








hirdet�s