Haynau volt a véreb, miközben a bécsi udvar pilátusi szerepet játszott

Fazekas Csaba: A megtorlás furcsa módon inkább ’48 szellemének az erősítéséhez, hosszú távú elmélyítéséhez járult hozzá, és nem az elrettentéshez
Fazekas Csaba: A megtorlás furcsa módon inkább ’48 szellemének az erősítéséhez, hosszú távú elmélyítéséhez járult hozzá, és nem az elrettentéshez - © Fotó: Kozma István
Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza – Miért kellett vértanúhalált halniuk a magyar szabadságharc tábornokainak? Interjú Fazekas Csaba történésszel.

1849. október 6-án kivégezték az aradi vértanúkat, ami a szabadságharc drasztikus megtorlása volt az uralkodó Habsburg-rezsim részéről. Csupán 2001 óta nemzeti gyásznap e dátum, de az addig eltelt közel másfél évszázad alatt a magyar történelmi–kulturális emlékezet szerves részévé vált a nap mint a mindenkori nemzeti hősök előtti tiszteletadás időpontja.

Fazekas Csaba történésszel beszélgettünk arról, hogy milyen döntések vezettek az 1849. október 6-i eseményekhez, azok milyen hatást értek el, illetve miként jutottak mai státuszukba.

1849. október 6-án megtörtént számos nemzeti tragédiánk egyike, az aradi vértanúk kivégzése. Milyen történelmi események vezettek a Habsburgok szélsőséges döntéséhez?

Kezdjük azzal, hogy a császári-királyi hadsereg Haynau fővezérségével – és nagy létszámú orosz hadsereg közreműködésével – leverte a magyar szabadságharcot. A világosi fegyverletétel után a bécsi udvarban felmerült a kérdés, hogy mit tegyenek azokkal a személyekkel, akik tevékeny szerepet vállaltak az „uralkodó elleni lázadás” bűntettében. Azért volt ez dilemma, mert a magyar politikai és katonai vezető réteg jelentős része részt vett az eseményekben – ráadásul széles körű támogatottsággal. Ilyen történelmi helyzetben mindig megfogalmazódik a kérdés, hogy milyen taktikát alkalmazzon a hatalom: az uralkodó látványosan kegyet gyakoroljon, megbocsásson és a kiegyezés útját keresse, vagy a másik végletet választva megpróbálja a lakosságot elrettenteni a hasonló cselekedetektől. Az ifjú császár, Ferenc József gyorsan feloldotta a dilemmát, és lényegében szabad kezet adott a Magyarország teljhatalmú urává kinevezett Haynaunak. A megbízást rögzítő okirat tartalmazott ugyan általános kliséket, miszerint józan belátása szerint, az igazságosság mérlegelése alapján cselekedjen, de Haynauról már korábban is tudni lehetett, hogy nem ismer kegyelmet.

I. Miklós orosz cár levélben kérte a 19 éves Ferenc Józsefet, hogy gyakoroljon kegyelmet. Ilyen fiatalon mennyire volt beleszólása a döntésbe az uralkodónak, mennyire gyakoroltak rá hatást a körülötte ténykedő emberek?

Ferenc József 1848. december 2-án foglalta el a Habsburg Birodalom trónját. Sokan azt mondják, hogy azért esett rá a választás, mert fiatalnak és tapasztalatlannak gondolták. Az udvar egyes körei azt is hihették, kényük-kedvük szerint mozgathatják saját érdekeik mentén. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy a fiatal császár rendkívül határozott államférfi, saját véleményt alakít ki, annak végrehajtását pedig szigorúan elvárja. Meghallgatott tanácsadókat, de a döntések az ő kezében futottak össze. Nem gondolom, hogy ebben könnyen befolyásolható lett volna. Jó politikai érzékkel rendelkezett, ezt abból is láthatjuk, ahogy Haynauval eljátszatta a véreb szerepét. Felhasználta a tábornok személyiségét, hogy a látványos, indokolatlanul kegyetlen megtorlási hullámot végrehajtsa, majd amikor már mindez túl soknak számított, főleg külföldön nőtt a kivégzések miatti felháborodás, Haynaut egyszerűen ejtették. Rá lehetett hárítani a kegyetlenkedés felelősségét, miközben a bécsi udvar pilátusi szerepet játszott.

Említette, hogy két út állt a hatalom előtt: megbocsátani vagy megtorolni. Miért az utóbbi megoldást választották?

Nehéz pontos választ adni erre a kérdésre, spekulációk viszont vannak. A szintén Habsburg-ellenes Rákóczi-szabadságharc után megbocsátóbb politikáról beszélhetünk. Tehát volt erre is történelmi példa, azonban 1848–49-ben sok szempontból más volt a helyzet. Például azért, mert a szabadságharc valóban a magyar népé volt. Nem egy szűk politikai elit lázadása, hanem egy olyan fegyveres önvédelmi háború, amiben lényegében a társadalom jelentős része aktív szerepet vállalt, annak céljaival azonosult. Egy fél országot nem lehetett bíróság elé állítani, éppen ezért a vezetőkre szabott ítéletektől olyan társadalmi hatást vártak, ami elrettenti az országot attól, hogy megpróbáljon még egyszer ugyanerre az útra lépni. Ne felejtsük el, hogy mindez nagyon szoros kapcsolatban van a szabadságharc jellegével. 1848-ban V. Ferdinánd szentesítette az áprilisi törvényeket. Ez lényegében egy új alkotmány volt, ami más alapokra helyezte Magyarországot, modern szóval átfogó társadalmi és politikai rendszerváltásról beszélhetünk. A szabadságharc tulajdonképpen ezeknek a törvényeknek, a politikai eszközökkel kiharcolt jogoknak fegyverekkel történő megvédése volt, és nagyon széles volt a társadalmi támogatottsága. Bécsi szempontból ugyanakkor ez nem volt más, mint a törvényes uralkodó elleni átfogó lázadás, így számukra „logikusnak” az tűnt, hogy súlyos büntetésekkel reagálnak.

Mennyire működött ez a taktika? Hogyan reagált rá a magyar nemzet?

Bécsben úgy gondolták, hogy Magyarország alkotmányos önállósága veszélyeztette a birodalom egységét, ezért önkényuralmi kormányzást vezettek be. Bő tíz esztendeig tart ez az időszak, majd elindulnak a kiegyezéshez vezető folyamatok. Könnyen beszélünk a XXI. századról, de ha megpróbáljuk mérlegelni az eseményeket, akkor igenis mondhatjuk, hogy ez a megtorlás nem érte el a célját. Az 1850-es években születik a ma már közmondásként használt mondat: „jottányit sem a 48-ból!” A magyar politikának kialakult az a közös kohéziós pontja, miszerint vissza kell állítani az áprilisi törvényeket, s ettől a súlyos megtorlás sem tudta elvenni az emberek kedvét. (Az már egy másik, máig eldöntetlen kérdés, hogy a ’67-es kiegyezéssel engedtünk-e a 48-ból vagy sem.) A forradalom és szabadságharc a megtorlásokkal együtt nagyon komoly politikai alapot teremtett ahhoz, hogy később ezek az alkotmányos jogok kiharcolhatóak, újra biztosíthatóak legyenek.

Ön szerint a megbocsátás irányvonalán elérték volna a Habsburgok az említett céljaikat?

Én azt hiszem, hogy az áprilisi törvények olyan nagyszabású politikai és jogi alkotás volt a magyar politikai elit részéről, amit semmilyen módon nem lehetett volna zárójelbe tenni. Bármilyen eszközt is választ az udvar, valószínűsíthetjük, hogy nem tudta volna elérni, hogy a magyarok különösebb ellenállás nélkül betagolódjanak az önkényuralom rendszerébe.

Beszéltünk róla, hogy nem egy szűk réteg, hanem a nemzet kollektív szabadságharca zajlott 1848–49-ben. Eszembe jut Jókai Mór A kőszívű ember fiai című műve: romantikus regényről beszélünk, amelyet átjár a hangulat, miszerint a biztos halálba menetelnek a szereplők, de mi sem természetesebb ennél, hiszen ezt meg kell cselekedni a magyar nemzetért. Kulturális emlékezetünkben máig ilyen romantikus összefüggésben él a szabadságharc. Valóban így vélekedett a társadalom?

Nem tudom, fellengzős kijelentés-e most, a XXI. század elején azt mondani, hogy ameddig a magyar történelmet írni fogják, addig 1848–1849 emléke mindig meghatározó emlékezetpolitikai csomópont lesz. Nem csak a romantika világában számított ez a honvédsereg egy valóban dicsőséges, valóban jól szervezett, széles körű társadalmi támogatottságot élvező hadseregnek, amely a korabeli Európa egyik legnagyobb hadseregét is képes volt a tavaszi hadjárat során alaposan megleckéztetni. Az utókor történésze sem mondhat mást. A szabadságharc céljaival, a honvédsereg és a politikai elit küzdelmeivel a társadalomnak könnyű volt azonosulni. Emellett a reform­korban szocializálódott, 1848-ban hatalomra került politikai elit – a rendkívüli szerepű Batthyány Lajos, Kossuth Lajos és mások – valahogy megérezték és alkalmazták a politikai siker eszközeit. Gondoljunk csak Kossuth toborzó körútjaira: az első számú politikai vezető elmegy a nép közé, és lelkesítő beszédeket tart. A modern politikai marketing bizonyos eszközeit alkalmazták, méghozzá sikeresen. Valahogy megértette a társadalom, hogy itt bizony rólunk van szó! Az áprilisi törvények egyik legfontosabb intézkedése a jobbágyfelszabadítás volt. A lakosság jelentős része átérezte, hogy mindez az ő és utódai sorsát érinti. Az 1848 áprilisában új utakra lépő, polgári magyar állam működőképesnek és sikeresnek bizonyult, érdemes volt megvédeni, akár a fegyverek erejével is. A sikerekben való osztozást logikusan követte a vértanú tábornokok és a Pesten kivégzett Batthyány sorsával való azonosulás attitűdje.

Ilyen szempontból kontraproduktív volt az aradi vértanúk kivégzése? A Habsburgok ezzel a lépéssel hozzájárultak 1848–49 emlékezetének romanticizálódásához?

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy kontraproduktív volt. Úgy fogalmaznék: a megtorlás furcsa módon inkább ’48 szellemének az erősítéséhez, hosszú távú elmélyítéséhez járult hozzá, és nem az azoktól való elrettentéshez. Már csak azért is, mert gondoljunk bele október 6. utó­életébe: nemzeti gyásznappá válik Magyarországon. Általában a magyar történelem elbukott, legnagyobb áldozatot is hozó hőseire emlékezünk ezen a napon. Nemcsak az aradi tizenháromra, hanem a nap kapott egy általános értelmezést. Csak egyetlen példa: 1956. október 6-án temették újra a koncepciós per áldozatává vált Rajk Lászlót és társait. Volt ennek szerepe a néhány nappal később kitört forradalomban és a ’48-as eszmék aktualizálásában? Ha csak tudat alatt is, de biztos, hogy volt.

A magyar nemzet szabadságharcáról beszélünk, de a szimbólummá vált aradi tizenhárom tagjai között több nemzetiség képviselői voltak jelen. A kulturális emlékezet ugyanakkor nem tesz különbséget közöttük etnikai hovatartozásuk szerint; „magyarként” emlékezünk rájuk.

Egyes honvéd tábornokok lehet, hogy 1848 nyarán még szándékaiktól függetlenül lettek a magyar hadsereg tisztjei, de a szabadságharc folyamán olyan tisztek álltak a sereg élére, akik megértették a forradalom nyomán született magyar polgári állam fontosságát. Ha némelyikük törve is beszélte a magyar nyelvet, a magyar szabadságharc érdekében, annak céljaival azonosulva tevékenykedtek, és joggal tekintjük őket a nemzet mártírjainak. Az, hogy az emlékezet nem eredeti származásukra fókuszál, azzal függ össze, hogy a XIX. század első felében megszülető magyar nemzetfogalom alapvetően befogadó jellegű volt. Nem azt mondja, hogy ki nem tartozik hozzá, hanem befogadja azt, aki ide akar tartozni.

Mitől válhatott október 6-a ilyen töltetű és jelentőségű nappá?

Október 6-a a gyász, az emlékezés napja. Ahogy egyéni életünkben fontosnak tartjuk az elhunyt szeretteinkről való megemlékezést, a halottak napját, miért ne tehetné meg ugyanezt egy egész nemzet is? A kollektív emlékezés napja ez, amikor visszatekintünk azokra az áldozatokra, amelyeket ennek az országnak a sikerességéért a történelem során hoztak – akár az életük árán is. Ahogy 1848–49 a magyar történelem mindenkor felidézhető és felidézendő eseménysora, ugyanez mondható el azokról a személyekről is, akiket kivégeztek az abban való szerepvállalásukért.

Király Csaba