Harminc év csend, aztán jött a siker

Seres László az utóbbi tíz évben sokat fest, évente vannak kiállításai
Seres László az utóbbi tíz évben sokat fest, évente vannak kiállításai - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Hippi volt New Yorkban, restaurált Bombayban. Most újra Miskolcon fest. Interjú Seres László festőművésszel.

Kiállítása nyílt Seres László festőművésznek a MissionArt Galériában Budapesten, ezzel egy időben jelent meg az eddigi műveit bemutató katalógus. A miskolci művész élete és munkássága sok okból is izgalmas. Egyrészt azért, mert közel harminc éven át nem festett, a harminc évvel korábbi művei annak idején visszhangtalanok maradtak, majd egy mappában porosodtak. Kishonthy Zsolt művészettörténész (a galéria egyik tulajdonosa) „véletlenül” fedezte fel őket. Hatalmas sikert arattak. Azóta közel tíz év telt el, és egymást érik a kiállítások, a művész pedig folyamatosan alkot. Hogyan is történt mindez?

Elég sokat gondolkodtam, hogy mi a jó út a művészetben.” Seres László

Az interjú a miskolci művésztelepen készül. Ön itt nőtt fel, hiszen édesapja, Seres János is festőművész volt. Milyen volt az élet itt gyerekként?

Seres László: Egy kicsit másképp nézett ki, mint ma. Két épületből állt, apám ott lakott, ahol most a grafikai műhely van. Ismerősek a szobák, az ajtók, az egész környezet. Velünk szemben volt Lenkey Zoltán lakása, nem messze tőlünk Feledy Gyula és a többiek, ahol Tóth Imre lakott, ott volt a grafikai műhely a lito-, a rézkarcnyomó gépekkel. A nyarakat itt töltötte Kondor Béla is, ő és Lenkey Zoli dolgoztak a legtöbbet, ők vitték az egész telep hangulatát, én meg sokat voltam velük. Emlékszem, harmadikos gimnazista voltam, amikor litózni tanultam Kondortól.

Akkor már érezte, hogy a képzőművészettel szeretne foglalkozni?

Seres László: Van egy pár korai rajzom, jártam is szakkörbe, de nem én választottam a hivatást, hiszen belecsöppentem, beleszülettem. A végső lökést az említett két művész, Lenkey és Kondor adta, mert rajtuk éreztem, hogy a szó igazi értelmében művészek. Érettségi után a képzőművészeti főiskolára jelentkeztem festő szakra, de nem vettek fel. Felvettek viszont esti előkészítőre Budapestre. Magára az oktatásra nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy a rézkarcnyomdában dolgoztam, ahol megtanultam a rézkarcnyomtatás csínját-bínját. Érdekes dolog volt. Napi 200 darab rézkarcot készítettünk, a művészek nagy része ezekből a sorozatokból élt. Havi rendszerességgel kapták a megrendelést bizonyos tematikájú képekre a Képcsarnoktól, azokból készültek a sorozatok, saját művet alig adtak el. Viszont ez a munka biztos megélhetést nyújtott.

Aztán felvették a főiskolára. Milyen volt?

Seres László: Rettentő unalmas. Valaki említi, hogy akkor már voltak avantgarde művészek Budapesten, de én nem ismertem meg őket. Az absztrakt érdekelt, de nyomát sem találtam. Nem volt jó a főiskola, vagy csak nem nekem való. Az első év végén disszidáltam, 1968-at írtunk akkor, Amerikába akartam menni. Szerencsém volt, két hónap alatt kijutottam: ekkor voltak a csehszlovákiai események, én meg Felvidéken születtem. Tele volt csehszlovákokkal a repülő, csatlakozhattam én is. Emlékszem, amikor feltűnt New Yorknál a Szabadság-szobor, az összes utas tapsolt.

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

1968, New York, hippikorszak. Mennyire lehetett ezt érzékelni?

Seres László: Ez volt a legjobb az egészben. Először egy csavargyárban dolgoztam nem messze New Yorktól, rokonok segítettek munkához, már látták a jövőt, hogy mérnök leszek. De én gyűjtöttem a pénzt, hiszen a művészet miatt mentem Amerikába. Beköltöztem a városba, és hamarosan a Long Islandon találtam magam egy hippikolóniában. Nagyon szép időszak volt. Kábítószereztünk, de ez volt a maximum. Egyik nap a srácok szóltak, hogy buli lesz, mennek Woodstockba, nem megyek-e én is, de nem mentem. Aztán az egyik barátom szólt, hogy felvételit hirdetnek a Cooperbe (Cooper Union of Art and Architecture, híres New York-i művészeti iskola – a szerk.), húsz rajz és két festmény kell hozzá. Elkezdtem dolgozni. És akkor tényleg csináltam. Nem volt semmi papírom itthonról, az iskolában kérdezték, milyen tantárgyakat tanultam a főiskolán és hányast kaptam, leírtam, és elfogadták. Kellett még ajánlólevél egy képzőművésztől. Elküldték itthonról Szalay Lajos számát, aki épp New Yorkban volt, felmentem hozzá. Szomorú élmény volt. Nemrég érkezett Argentínából, nem találta a helyét. Megírta az ajánlólevelet, sikerült a felvételi, a 300 jelentkező közül végül a 3. évfolyamra vettek fel.

Gondolom, más volt, mint Budapest…

Seres László: Vegyes volt a benyomásom. Én akkor hippi voltam, mezítláb jártam a tengerparton, itt meg iskola volt tantárgyakkal. De gondolom, tehetségesnek tarthattak. Elég modern képeket csináltam, ez abból fakadt, hogy elég sokat gondolkodtam, hogy mi a jó út a művészetben. Végül Cézanne mellett kötöttem ki, a konkrét foltok, formák koncentráltsága tetszett. Kiállításokra jártam. A Modern Művészetek Múzeumában volt egy nagyon jó tárlat, a New York-i iskola elmúlt 10 évéről, az összes jelentős – illetve akkor még nem voltak azok, csak évekkel később lettek azzá – amerikai festő kiállított. Ezek új dolgok voltak nekem, leginkább Jackson Pollock művészete fogott meg. Ott voltak Andy Warhol művei (a pop-art egyik legismertebb alakja – a szerk.), kicsit kilógtak a sorból, érződött rajtuk a koncentráltság és a szabadság. Sokat dolgoztam, de nem jött össze az iskola, talán mert az angolom volt kevés hozzá. Otthagytam, aztán hamarosan megkaptam a behívót a seregbe Nixon elnök aláírásával. Ekkor volt a vietnámi háború. Mivel közben amnesztiát hirdettek Magyarországon, két év után hazajöttem.

Mi lett a kint készült képekkel, rajzokkal?

Seres László: Otthagytam a főiskolán, vagy tízet hoztam haza.

Itthon megtalálta a helyét?

Seres László: Nem ment könnyen. Később visszavettek a főiskolára restaurátor-tanár szakra, megnősültem, az utolsó évben már gyerek is volt. Akkor még festettem. Még akkor is, amikor hazajöttünk Miskolcra. A restaurálást nagyon szerettem. Kétféle restaurátor van, az egyik a múzeumok gyűjteményein, a másik a templomok, kastélyok falképein dolgozik. Ez utóbbit csináltam, ez nekem való volt: megvan a határidő, a pénz, de olyan tempóban dolgozol, ahogy akarsz. Kaptam egy munkát, Noszvajban a De la Motte-kastélyt újítottuk fel, két évig, négyen dolgoztunk rajta. Közben volt két önálló kiállításom, az egyik épp Noszvajban, 1978-ban. Végvári Lajos nyitotta meg. A meghívón szerepel néhány mondat, a hitvallásom. Érdemes elolvasni, hiszen azóta sem változott. Olyannyira nem, hogy a most megjelent katalógusban is ezek a mondatok szerepelnek. Nem kellett újon gondolkodni, amikor 28 év után újrakezdtem a festést, már akkor megvoltak.

Említsünk meg néhányat belőle.

Seres László: „Jelen vagyok gondolatom születésénél, feladatom, hogy élni hagyjam. A papír fehér, még érintetlen, de ha egy vonalat húzok rá, ott vagyok. (…) Egyfajta objektív kép elkészítésére vállalkozom. (…) Nem akarok saját világot teremteni. A festészet gyakorlat, nem elmélet.”

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

Úgy fogalmaz, ez a „nonego-festészet”, amelyben a művész csak mint médium működik közre, hogy szubjektumán keresztül az objektív művészet megnyilvánulhasson. Hogyan jutott erre a hitvallásra?

Seres László: Szinte nem is érdekelt más, mint a művészet, a mibenlétét akartam kitalálni. Az amerikai iskola, festészet teljesen új életérzés, életszemlélet volt, ennek az inspirációja megmaradt bennem. Elég nyitott mondatok ezek, tükrözik az akkori amerikai élményeimet.

Hogyan fogadta a közönség a műveit?

Seres László: Végvári Lajosnak, Lenkey Zolinak például tetszettek, az apám azt mondta, jó, hogy kitanultad a restaurátor szakmát, különben éhen halnál. De biztosan tetszettek neki is, mert utólag kiderült, hogy egy mappába rakta, és megőrizte az összes addigi képemet. Ezek után a kiállítások után abbahagytam a festést.

Az elutasítás miatt?

Seres László: Nem azon volt a lényeg, hanem hogy ebből nem lehetett volna megélni.

Nem hiányzott az alkotás?

Seres László: Családom volt, a restaurálás pedig nagyon jól fizetett abban az időben. 25 éven át mindig volt munkám egyik a másik után. Jó restaurátorként tartottak számon, a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora is voltam. Időm sem volt a festésre.

Aztán újra útra kelt: Indiába ment. Ez hogyan jött?

Seres László: Egy hónapra készültem Amerikába 1992-ben. Ez is érdekes volt, szállást kellett találnom, és egy távoli unokatestvéremet ajánlották. Nem messze lakott New Yorktól, megkerestem. És egy nagyon különleges világba cseppentem, egy úgynevezett asramba. Nagyon emlékeztetett az életmódjuk a hippikére. Ugyanaz a zene szólt, ugyanazt az érzést keltette. Amikor egy idő után Márta, az unokatestvérem megkérdezte, nem megyek-e el vele Indiába az anyaasramba, igent mondtam. Kétszer voltam kinn Bombayban, (1996 óta Mumbai a hivatalos neve – a szerk.), második alkalommal már szobrokat is restauráltam kinn, volt jó néhány az asram kertjében. Érdekes, ez egyfajta nemzetközi asram volt, sok amerikaival. Egyszer a híres filmrendezőt, Antonionit is láttam, tolószékben tolta filmszínésznő felesége. Egyik nap épp egy szobrot restauráltam, amikor megállt mellettem valaki és mondta, ő egy bombay-i galériának a tulajdonosa, és meghívott magához a következő évre. Később egy bombay-i, párszi család lányával közösen nyitottunk egy restaurátor műhelyet – nem volt egyetlen restaurátor sem a hatalmas városban, mi voltunk az elsők – rengeteg munkánk volt.

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

Miket kellett restaurálni?

Seres László: Az ’50-es évektől Indiában épp olyan modern képeket festettek, mint Amerikában. A modern festők tényleg nagyon jók voltak, de sok képüket kellett restaurálni, az alkalmazott terpentin miatt pergett a festék. Élénk volt a képzőművészeti élet is. A felső kaszt nagy gyűjtő – főleg a feleségek –, a mindennapi esti összejöveteleken a modern képzőművészet volt a téma. 15 éven át minden telet ott töltöttem, nyaranta pedig itthon restauráltam.

2008-ban jött a fordulat, ekkor fedezte fel Kishonthy Zsolt, a MissionArt Galéria tulajdonosa a műveit. Hogyan történt?

Seres László: Meghalt az apám, az ő képei miatt jött Zsolt. Már készült elmenni, amikor meglátott egy képet a falon. Kérdezte, ki festette. Mondtam, hogy én. Kérdezte, nincs-e több, s nincsenek-e rajzaim. Mondtam, van néhány. Aztán kerestük, és megtaláltam az apám által eltett mappát vagy 100 rajzommal, képemmel. Nagyon örült Zsolt, és én is örültem. De el kell mondjam, hogy fél évvel előtte újra festeni kezdtem. Meghalt a fiam. Együtt dolgoztunk Egerben, leesett az állványról. Elég sokat ittam ezután esténként. Elkezdtem fejeket festeni. Több száz fejet, ez volt az elfoglaltságom. Valójában azért, hogy ne igyak annyit. Semmiféle más szándékom nem volt. Aztán, hogy Zsolt megtalálta a képeket, ezekből a fejekből is nyílt kiállításom Bombayban, szerették. Most, a katalógusomba is bekerült belőlük néhány.

Közel tíz év telt el, hogy újra felfedezték. Akkor azt írták önről, felkavarta a művészvilágot, művészete az elveszett láncszem. Hogyan alakult az élete?

Seres László: Ma már nem restaurálok – befejeztem a korábbi munkáimat –, csak festek.

Mennyiben másabb a képek fogadtatása?

Seres László: A régieket mind elkapkodták, jó kritikákat kapok. Sokat festek, évente vannak kiállításaim. Ha megkérdezné, mire vágyom igazán, azt mondanám, hogy egy közös kiállításra: egyszer volt egy nagyon emlékezetes, Bánki Ákos fiatal kollégámmal közös tárlat, nagyon jó lenne vele egy új is.

Hajdu Mariann


Említett nevek

Lenkey Zoltán (1936–1983) grafikusművész, Miskolcon alkotott.

Kondor Béla (1931–1972) kétszeres Munkácsy-díjas festőművész.

Végvári Lajos (1919–2004) művészettörténész.

Szalay Lajos (1909–1995) világhírű grafikus, 1956-os, Argentínában készült rajzai tették világhírűvé. Miskolcon halt meg.








hirdet�s