Halomra hordták a halottakat

Gyarmati Géza
Gyarmati Géza
„Egy alkalommal két német katona megpróbált szökni, őket egy erődben utolérték, és a szovjetek az egyiket halálra verve hozták vissza. A másik még élt, de már neki se volt sok hátra. Ekkor kivezényeltek bennünket és azt mondták, hogy nézzük meg, így fog járni, aki szökni próbál”.  

Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata 2008. október 30-án megemlékezést szervezett a „malenkij robot” áldozataira emlékezve. Szerkesztőségünkben egy elhurcolt, majd szerencsésen hazatért 86 éves úr, Gyarmati Géza járt.

A II. Világháború alatt és után a Szovjetunióban óriási munkaerőhiány lépett fel, így a német és magyar hadifoglyok ingyenes munkaerőt jelentettek. A sztálini Szovjetuniónak már ekkor nagy tapasztalatai voltak a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen sok szovjet állampolgár tapasztalta meg a Gulág-táborok poklát. A hadifogoly létszám kibővítésére a szovjet csapatok civileket is deportáltak különböző munkatáborokba, így került 22 évesen Gyarmati Géza Szibériába.

Hímesnél 1944. november 2-án Gyarmati Géza erdész tanuló harmadmagával éppen az erdőből tartott kifelé, hogy megnézze, az édesanyja kis üzletét a szovjet katonák feltörték-e. Egy csapat katonát ekkor sikerült „átejteniük” – eljátszották, hogy testi fogyatékosok, így munkára képtelenek.  Az erdő szélére kiérve azonban egy másik csapat szovjet egységbe botlottak, akik egyből begyűjtötték és börtönbe szállították őket. Ekkor felvették az adataikat, majd másnap gyalog indultak Debrecenbe. Onnan Temesvárra szállították a foglyokat, de ahogy Gyarmati úr fogalmazott – „Még ekkor sem tudtuk, hogy mit akarnak velünk”. A fiatal erdésztanuló ekkor lebetegedett, így egy szűk hónapot a helyi kórházban töltött. Ezután bevagonírozták a szibériai Nyizsnyij-Tagilba. Az út közel ötven napig tartott, amelyet többször megszakítottak. Ahogy Gyarmati úr elmondta, ekkor még mindenki túlélte az utat, – „még megvolt fizikum”. A nyíregyházi fiú 27 hónapot töltött a munkatáborban, ahol embertelen körülmények voltak.  „Korpalevest, korpafőzeléket kellett enni”.

A táborban néha kenyeret is kaptak a foglyok, amelyet Gyarmati úr igyekezett hagymára cserélni, ezzel is védve a legyengült szervezetét a különféle fertőzésektől. Húst még a kenyérnél is ritkábban láttak Gyarmati úrék, így volt eset, hogy néhányan a konyhák körül kóborló kutyák közül agyonütöttek egyet, majd a felszabdalt kutyahúst lassanként becsempészték a láger területére.

Az éhség mellett a nagy hideg volt még elviselhetetlen, ugyanis Szibériában nem volt ritka  a mínusz 30-40 fokos hőmérséklet. „Ezt sokan nem bírták ki, a halottakat ilyenkor az udvaron egymásra rakták, mint egy farakást és megvárták a nyarat, amikor tudtunk kaparni egy kis gödröt, amibe temethettük őket.”

A munkatáborban szökésre gondolni sem mertek, mert minden nap munkába indulás -és érkezéskor létszámellenőrzést tartottak, de különben sem volt hova szökni, élelem és a gyenge fizikum miatt  nem jutottak volna messzire. „Egy alkalommal két német katona megpróbált szökni, őket egy erődben utolérték, és a szovjetek az egyiket halálra verve hozták vissza. A másik még élt, de már neki se volt sok hátra. Ekkor kivezényeltek bennünket és azt mondták, hogy nézzük meg, így fog járni, aki szökni próbál”.

Gyarmati Gézának a táborban egy fogoly azt tanácsolta, hogy mondja azt magáról, hogy mesterember, aki ért az építkezéshez. Ez így is történt, így Gyarmati úr az építkezéseknél kezdett dolgozni. Egyik alkalommal, amikor egy házban a gerendázást végezték a nyíregyházi fiú fejére több tucat tégla szakadt, így három hónapig eszméletlenül feküdt egy szibériai kórházban. Amikor magához tért elhatározta, hogy a balesetet túlélve neki mindenképpen haza kell jutnia.

Miután a huszonhat kilósra fogyott Gyarmati urat munkára alkalmatlannak nyilvánították, ismét bevagonírozták, de immár Magyarország felé indult a vonat. Kérdésünkre Gyarmati úr elmondta, hogy a szovjet katonák között volt, aki jól bánt a foglyokkal, de akadt olyan katona is, aki utálta a magyarokat – „szemrebbenés nélkül agyonlőtt volna bárkit”. „A táborban állandóan azt hallottuk, hogy vége a háborúnak és nemsokára mehetünk haza. Csak az a nemsokára sohasem akart eljönni…” Gyarmati úr elmondta, hogy ebben az időben minden napot úgy éltek meg, hogy talán a az lesz az utolsó.

Gyarmati Géza végül több, mint negyven napi vonatút után átléphette a magyar határt. „El sem akartam hinni, hogy hazatérhettem” – emlékezett vissza a nyolcvanhat éves úr. Debrecenben állították ki az elbocsájtó papírokat, amelybe nem volt szabad beleírni, hogy Gyarmati úr civilként  került munkatáborba. Az idős úr meghatódva mesélt arról, hogy miként indult a nyíregyházi vasútállomásról haza – „Amikor leszálltam a vonatról, még akkor is állandóan a hátam mögé néztem, hogy nincs-e mögöttem orosz katona. Nem hittünk nekik, arra gondoltam, hogy inkább elbújok vagy elfutok, nehogy megint visszavigyenek”.

Kapcsolódó cikkek:

-M. István-








hirdetés




hirdet�s