A nő nem a melle!

Miskolc - Rendhagyó nőnapi ünnepségen jártunk: a daganatos nőbetegek részére szervezett miskolci rendezvényen.

A meghívót a szervezőktől, a Pr-Med Egészségháztól és a Magyar Rákellenes Ligától kaptuk. A II. Rákóczi Ferenc Könyvtár előadótermében pénteken ülőhely sem jutott mindenkinek. Pedig a résztvevők egy része egy külön teremben készülődik. Míg folyik a műsor, oda kéredzkedünk be. Kopogni kell, mert odabenn öltözködnek, fürdőruha-bemutatóra készülnek emlőeltávolítás utáni nők és a megyei kórház onkológiai osztályának nővérei, vegyesen. Ránézésre nem tudjuk eldönteni, kit szólítsunk meg személyesen érintettként. Egy segítőnk felteszi a kérdést, ki hajlandó megosztani a történetét. Kis ódzkodás, aztán egy hölgy a magasba lendíti a kezét.

Radikális műtét

– Herendiné Kati vagyok, 74 éves – nem véletlenül tart kis hatásszünetet, tényleg nem néz ki annyinak. – 25 éve történt, hogy éreztem egy csomót a mellemben, elmentem az orvoshoz, de azt mondta, ez nem „az”. Egy év múlva viszont egy ismételt vizsgálatnál megállapították, hogy már áttétes is. Biopszia után sugárkezelés, aztán radikális műtét. Megint sugár, a petefészekre irányuló is. Aztán pedig kemó, ami nagyon megviselt. S minthogy azt mondták, az nem válogat ép és beteg sejtek között, a felénél abbahagytam, mert már menni sem tudtam – sorolja Kati élete legnehezebb másfél évének történetét. Akkor 49 éves volt, előbb leszázalékolták, majd nyugdíjazták. Arról kérdem, miként fogadták a betegségét a családban.

– Aggódtak értem, akkor már két unokám is volt. A férjem azzal nyugtatott, hogy nem a mellemből vagyok. Ám mire lementek a kezelések, meghalt. Akkor a másik mellemben is felfedeztem egy csomót. Szerencsére annak tényleg nem volt jelentősége. Vannak problémáim a szívemmel, a hörgőimmel, de nőnek érzem magam – jelenti ki büszkén.

Elmeséli: azért nem ment könnyen az elfogadás. Kezdeményezésére (úgy érezte jó volna kibeszélni a gondokat olyanokkal, akik hasonló cipőben járnak) Tiszaújvárosban szerveztek a nővérek egy csoportot, pszichológus is részt vett az összejöveteleiken. Csakhogy a 15–20 nőből 3-an maradtak.

– A többiek meghaltak, pedig én voltam köztük a legöregebb. A temetésükre nem mentem el, az túl sok lett volna. De azt érzem, ha beszélek róla, az jó nekem – okolja meg egyúttal azt is, miért vállalta most a feltárulkozást. Felbátorodva megkérdem: a betegsége egyszersmind a szexuális élet végét jelentette-e?

Ismét párban

– Tizenhárom év egyedüllét után lett egy párom. Jelentkező akadt, de én mindenkinél azzal nyitottam, hogy elmondtam a betegségem történetét. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy nem baj. Most, hogy bevállaltam ezt a fürdőruha-bemutatót, nagyon büszke rám. Eljött megnézni, de nem csak ő, a hajdani osztálytársaim is.

– Kezdetben a protézisben lötyögött a folyadék, jó ideig nem mentem volna levetkőzve emberek közé. De ma már nagyon jó protézisek vannak a fehérneműkben, fürdőruhákban. Reggel felkelek, felveszem, s aztán eszembe se jut, hogy nem az enyém.

Bevallom, beszélgetés közben a dekoltázsára pillantok lopva, meg tudom-e állapítani, melyik emlője hiányzik. Fotózásnál az egyiket lepellel elfedi, gondolom, mégis csak elárulta magát. Rákérdezek. Kiderül, véletlenül épp az ép oldalt fedte el…

- Szalóczi Katalin -