Gyűjtő, de sokkal inkább babadoktor

Akt.:
Vizsolyi Andrea és egy babája a tavalyi szirmabesenyői kiállításon
Vizsolyi Andrea és egy babája a tavalyi szirmabesenyői kiállításon - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Vizsolyi Andrea minden babáját néven nevezi. De miért ne tenné, ha mindegyiknek izgalmas története van?

Családi indíttatása van a dolognak, hiszen már a nagymamája és az anyukája is nagyon szeretett gyűjtögetni, mondja Vizsolyi Andrea. A nagymama pici porcelántárgyakat, játékedényeket, készleteket, az anyukája pedig nagyon szerette a babákat, mackókat, ő maga is javítgatott, varrogatott, tervezett babaruhákat.

„Ebbe nőttem bele, aztán felnőtt fejjel, amikor a fiam nagyobbacska lett, már jobban volt időm átnézni, mi is az, amit örököltem”, mondja. Aztán már ő maga is gyűjtögetett babákat, volt, amelyhez kukázással jutott hozzá.

Megfogok egy kis csipkét, és felérzem benne a történelmet.” Vizsolyi Andrea

Szó szerint?

Vizsolyi Andrea: Majdnem. Egyszer egy kuka melletti szatyorból láttam kikandikálni a babalábat. Én olyan piszkos zacskót még nem is láttam! Darabokban, összetörve voltak benne az alkatrészek. Ki akarták dobni, de egy nagyon szép baba lett belőle. Az igaz, hogy sok munkával, még szemet és hajat is szereztünk neki. Aztán Amerikából, az unokatestvéremtől is kaptam egy babát, ez készült el legutoljára, januárban, ennek 12 darabban volt a feje. Nagy kihívás volt, ketten szenvedtünk Sanyival, a férjemmel. Egyébként kétemberes munka egy-egy baba javítása, mert egészben kell a fejet megfogni, másképp nem tudod összeilleszteni a részeket. Nagyon sokat tanultam egyébként tőle (Fehér Sándor, a Kalamajka bábszínház vezetője – a szerk.), mert bábokkal dolgozik. Nagyon ért a papírmaséhoz, a fejeket abból készíti, a régi babáknak a testét pedig ebből és fából gyártották. Sokat kellett tanulni, míg eljutottam oda, ahol most tartok, könyvekből, internetről és saját magam jöttem rá sok mindenre, sokszor a magam kárán.

Milyen babák érdeklik leginkább?

Vizsolyi Andrea: Az 1890 és 1930 között készült porcelánfejű, papírmasé vagy fatestű babák, ezek német nyelvterületen készültek, Ausztriában, Németországban. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén is gyártottak babákat, szerencsére két ilyenem is van. Van ezeknek a babáknak némi magyar vonatkozása is, mert a szemeiket az erdélyi üveghutákban készítették hozzájuk, fújt üvegszemük van.

Azt olvastam, hogy ezekkel a babákkal sosem játszottak a kislányok, a vitrinben tartották…

Vizsolyi Andrea: Nem egészen. Élt egy nagyon kedves hölgy, Moskovszky Éva, az ő gyűjteménye egyébként a székesfehérvári baba- és játékmúzeum, neki több könyve és tanulmánya jelent meg ebben a témában. Kutatása szerint tévhit, hogy vitrinben voltak ezek a babák. Bár tény, hogy volt olyan is, mert nem mindig gyerekjátéknak vásárolták. Sokszor jegyajándékként, bérmálási ajándékként kapták a tizenéves lányok, ezeket nyilván féltve őrizték. De a kislányok játszottak vele, Éva néni nagyon jól megfogalmazta a bizonyítékot a könyvében: akkor miért készítették volna a kisbútorokat, babakocsit, edényeket, ruhákat?

De nem törtek el? Mégiscsak porcelánból volt a fejük…

Vizsolyi Andrea: De nagyon erősek. Nyilván készültek olyanok is, amik inkább csak vitrindíszek voltak, drágábbak, egyedibbek, de gyártottak kimondottan olcsó játszós babákat is főként akkortól, ahogy az ipari termelés előtérbe került. Az 1910-es, 20-as évektől például napi ezer darab babafejet gyártott az egyik leghíresebb német gyár. Ekkor már meg tudta venni a munkáscsalád is a gyerekének. Itthon kevés maradt meg. Egyrészt mert tönkrementek, a papírmasé beázott, megpenészedett, másrészt Európa közepén a háború mindent elpusztított. Bár volt, aki gondosan őrizte a játékát, mindenhová vitte magával. Egy kedves családtól kaptam is egy ilyen babát, a dédnagymamámé volt, megőrizték, majd úgy gondolták, hogy a gyűjteményemben biztos megmarad.

Ma a Barbie babák a divatosak. Milyen babák léteztek akkor?

Vizsolyi Andrea: 1840–70 között voltak a hölgybabák, nekik mázas porcelánfejük volt, bőr- vagy fatesttel készültek akkori divatú ruhákban. Vékony derék, széles váll. 1890 után jöttek az édes, nagyon pufók kislánybabák, nálam főleg ezek vannak a vitrinben. A kisbaba babákat az 1920-as években kezdték el gyártani, akkor levédette a híres Armand Marseille-gyár a My dream baby nevet, innen jött, hogy bébinek nevezték ezeket. Nagy többségben kislánybabákat gyártottak, ám lehetett belőlük kisfiút és kislányt is csinálni, attól függően, hogy hogyan öltöztették. Az is érdekes, hogy az olcsóbb babákat ruha nélkül árulták. A kislányok maguknak varrták otthon, kötögették, horgolták: komplett ruhatárakat készítettek. Megtanulták a mama, nagymama mellett. Olyan megható, amikor néha hozzám kerül egy-egy babaruha, és látszik, hogy a varrás kicsit esetlen, szabálytalan. De a kislánynak talán ez lehetett az egyetlen kis értéke, a babája. Számomra szép műtárgyak ezek, és annyi szeretet van bennük. Egyébként a babafejkliséket művészek készítették a gyárban. Érdemes megnézni az arcukat, mennyire emberiek. A szemvágásuk például nem egyforma, az egyik kisebb, talán ez az aszimmetria is az oka, hogy annyira kedvesnek tűnnek.

Mondja, megörökölte a nagymamája és édesanyja gyűjteményeit. De ön hogyan kezdett hozzá?

Vizsolyi Andrea: A legelső saját szerzeményem egy régiségvásáros baba volt, nagyon esetlenül ült egy fotelban. Szerencsémre olyan áron volt, hogy meg tudtam vásárolni. Még sosem javítottam előtte babát, ő volt az első, kicsit körülményes volt. De én sosem vallottam magam gyűjtőnek, nem az számított, hogy értékes-e a gyűjteményem, 80 százalékban nem is az, mert mindegyik darab javított. Egy 12 darabból összerakott babafejért senki nem adna egy forintot sem. De számomra nem is ez a fontos. Én inkább babadoktor vagyok. Inkább az érdekel, hogy megmentsem őket a szemétből, az enyészet elől, és babák legyenek megint.

Hogyan lett ebből az anyagból kiállítás?

Vizsolyi Andrea: Volt egy kedves látogatóm. A fiam osztálytársának a húga nagyon félénk kislány volt. Először be sem akart jönni hozzánk, majd meglátta néhány babámat. „Anya, nézd, mennyi baba!”, szólalt meg, a nyakamba ugrott, és onnantól nem nyugodott, míg mindet nem látta. Az anyukája kérdezte, miért őrzöm olyan féltve a babáimat, meg kellene mutatni az embereknek, láthatom, milyen hatással volt a kislányára is. Kinyílt, tele mosoly, soha nem fogom elfelejteni. Akkor azt mondtam, miért ne. És szerencsém volt, mert lett alkalmam erre többször is, és mindig pozitívan fogadták. Volt egy néni például, aki megölelt, és azt mondta, a jó isten áldja meg, hogy ezeket a régi játékokat megőrzi az utókornak. És volt egy idős bácsi, öltönyben. Az egyik vitrin előtt megállt, többször visszament oda, végül megkérdeztem tőle, miért. Rámutatott egy babára, és mondta, hogy a kisgyerekként meghalt húgának pontosan ilyen babája volt.

Állandó kiállítása is van?

Vizsolyi Andrea: Nincs. Raktárban, bedobozolva van az év nagy részében, ez nagy szívfájdalmam, mert évente 2-3 kiállításra volt eddig lehetőségem. Főállásban dolgozom – ez csak a hobbim –, nincs időm szervezni, csak akkor megyek, ha hívnak. Megmutattam már a babáimat például a Pannónia hotelben a kocsonyafarsangon, akkor 1500-an voltak rá kíváncsiak a három nap alatt. Egyébként 11 babavitrinben körülbelül 50-60 baba látható, és a kiegészítők. Kisbútorok, gyerekjátékok, konyhák, szobabelsők, étkezők kompletten berendezve: az életképekre fektetjük a hangsúlyt.

Kedvenc baba?

Vizsolyi Andrea: Egyértelműen Fannika. Neki külön szalonja is van.

Fannika?

Vizsolyi Andrea: Igen, mindegyiküknek van neve, nem is lehetne másképp. Ezért is mondom, hogy nem vagyok gyűjtő, én érzelmi alapon rakosgatom össze a dolgokat. Fannika története is egy régiségvásáron kezdődött. Utánam kiabált egy úr – már ismernek sokan –, hogy van a számomra valamije, ha akarom, elvihetem. Belenéztem a szatyorba, törött cserepek és egy babaszem volt benne. Ezzel én sem tudok mit csinálni, mondtam. Hazavittem, mutatom Sanyinak, ő nemes egyszerűséggel bedobta a kukába. Ez volt január-február környékén. Utánamentem, kiszedtem a kukából, eldugtam a műhelybe. Augusztus volt, amikor felmerült, csináljunk meg egy babát. Viszem a zacskót, három napig kínlódtunk vele, mindig elmozdultak az arányok. Aztán nagy nehezen rájöttünk a megoldásra. Megvolt hozzá minden darab: annyira hozzánk akart jönni. Beillesztettük a szemét is, parókát már mi adtunk neki, és ami a szerencsénk volt, még egy test is akadt otthon. Igaz, arányaiban eltért, de használható.

Honnan kapta a nevét?

Vizsolyi Andrea: Egy ismerős kislányról, hasonlít rá, mert ugyanolyan sötét loknis haja van, mint neki. Kicsit Fannikának is köszönhető, hogy összeállítottuk a kiállítást, azután kezdtem tudatosabban csereberélni más gyűjtőkkel, és összeszedni a kiegészítőket. A szakirodalmat is bújni kezdtem, előbb a könyveket – az említett Éva néni könyvei voltak az elsők –, később mindenkitől könyvet kértem, sokat külföldről, angol nyelven kaptam meg. Ma már társakra is találtam, a Facebookon működik például egy antik babákat gyűjtő csoport úgy 3000 taggal, van köztük japán, sőt afrikai is. Sok kérdésemre válaszoltak már.
Aztán a kiállítások óta mintha maguktól jönnének a dolgok, sokan megtalálnak. Van, hogy egy kis csipkét hoznak, van, hogy kis ruhát, sapkával, főkötővel. Egy idős hölgy felhívott, hogy meghalt a keresztmamája, és hozzá került annak saját keresztelőruhája, amit nekem adna. Találkoztunk, és elhozta nekem a rétegenként selyempapírba csomagolt csodát, azt hittem, elsírom magam. Szerepel is a kiállításon a főkötő és a kis kabátka is. Csipkeselyem a bélése, a selyem már álltó helyében elkezdett foszlani, már a keresztmama is örökölhette valakitől, a csipke az 1800-as évek végén készülhetett. A viseletek is nagyon érdekelnek, a babákat megpróbálom mindig az eredeti, korabeli ruhákba öltöztetni. A legrégebbi babám és a ruhája az 1890-es évek végén készült, a legújabbak az 50-es években, ezeket nem gyűjtöm, de ha már hozzám kerültek, nincs szívem megválni tőlük.

Van olyan baba, amelyiknek a története is önhöz került?

Vizsolyi Andrea: Ha közvetlenül a családtól kapom, akkor igyekszem azt is megtudni. Az egyik babámat például egy idősebb hölgytől kaptam, az ő anyósáé volt. Mozijuk volt, a két kislány (a későbbi anyós és a testvére) cukorkát árult minden vetítés előtt. A munkájukért kapták a babát a szüleiktől. Volt egy öreg néni, három babája volt, nem vihette őket az otthonba. A család kérte, hogy találkozzam vele, hátha nekem odaadja. Mutattam neki a képeket a babáimról, megnyugodott, hogy jó helyre kerülnek az övéi. Kettő szerepel is a kiállításon, a harmadiknak még hiányzik egy alkatrésze, egy kézfeje, próbálok hozzá szerezni. Sok olyan babám van, amelyiknek még hiányzik valamije, van, hogy évek múltán találok rá. Karok, lábak – a végtagok egyébként több részből állnak össze, hogy mozgatni lehessen őket. A babák fél-egy kilósok, a legnagyobb vagy 5 kilós a 85 centijével.
A babák, a ruhák, a sok-sok játék és a tartozékok – úgy érzem – egy világot, egy mikrokozmoszt mutatnak be. Akkor áll össze ez a világ, amikor a porcelán is a helyére kerül, amikor megterítjük a kis asztalt csipkével, a kis tányérkákkal, a kis tűzhely a helyére, a képek a falra kerülnek. Megfogok egy kis csipkét, és felérzem benne a történelmet. Nekem ez is a csodálatos ebben az egészben.

Hajdu Mariann


Névjegy

Vizsolyi Andrea férjezett, egy 19 éves fia van.

A babákat, mindenféle játékokat, baba­ruhákat körülbelül húsz éve gyűjti. Kedvenc korszaka az előző évszázad fordulója.

Babakiállítást néhány éve állított össze először, jelenleg 11 babavitrinben 50-60 baba és mindenféle kiegészítőik láthatók.









hirdetés




hirdet�s