Gyógyulása után azon gondolkodott: miért kell betegség a szeretethez?

Tarjányi Melinda a szerkesztőségben
Tarjányi Melinda a szerkesztőségben - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – „Sűrű volt az év, az élet próbára tett, de megtanultam fennmaradni.”

Akkor tanultam meg árral szemben úszni – mondja a 2004-es évéről Tarjányi Melinda. Nem véletlenül érzi ezt, hiszen akkoriban halt meg az édesanyja, az édesapja agyi trombózist kapott, egy fel nem ismert vakbélgyulladás miatt a fiát is kishíján elvesztette, Melindánál pedig rosszindulatú emlődaganatot találtak.

Sűrű volt az év, az élet próbára tett.” Tarjáni Melinda

Csak két ciszta

2003. novemberében voltam szűrésen, akkor még csak két cisztát láttak. Decemberben édesanyám váratlanul örökre elaludt. Januárban újra orvoshoz mentem, akkor már rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak… így indult a 2004-es évem – kezdi mesélni Melinda.

– A fiamnak és édesapámnak nem mondhattam el, hogy beteg vagyok. Hogyan is tehettem volna, édesanyámat decemberben temettük, mondtam volna, most majd én következem…
Melindának azonban szerencséje volt, a daganatot idejében fedezték fel nála, megműtötték, majd 25 sugárkezelést kapott. Közben államvizsgázott, és dolgozott, hiszen, mint mondja, volt egy csodálatos hivatása.

Fotó: Bujdos Tibor Fotó: Bujdos Tibor ©

„Gyermekkoromtól a gyerekvárosban szerettem volna dolgozni, talán az sem véletlen, amikor épült az intézmény, akkor érettségiztem…Az álmom teljesült, 39 évig dolgoztam gyerekfelügyelőként, család- és utógondozóként a gyerekvárosban” – tudjuk meg. Az utolsó kezelésem egybeesett az államvizsgámmal, ennek ellenére jelesre sikerült – folytatja.

– De közben semmire nem volt időm, legfőképpen a gyászra nem, minden a nyakamba szakadt.

Családi nehézségek

Közben édesapám is lebénult, gondozásra szorult, fel kellett nőnöm ezekhez a feladatokhoz. Sűrű volt az év, az élet próbára tett, de megtanultam fennmaradni.

A műtétje után Melinda azt érezte, hiába kapta meg az orvosi segítséget, lelki támogatásra is szüksége lenne. A barátaival nem tudott a betegségéről beszélni, valamiért nem voltak kíváncsiak rá, úgy gondolja azért, mert a daganatos betegségekről nem szívesen hallanak az emberek, ez egyfajta struccpolitika… Három évvel az első daganat után újra beteg lett, nőgyógyászati műtéteken esett át. Majd 2008-ban ismét rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála. Szerencsére ezt is idejében…

Fotó: Bujdos Tibor Fotó: Bujdos Tibor ©

”Akkor már tudtam, ha az elsőt túléltem, akkor ezt még inkább, hiszen erről már tudott a fiam is, aki mindenben támogatott, mellettem volt. Megműtöttek, de 2011-ben újabb emlődaganatom lett, ez már jóindulatú elváltozás volt. Igaz, hogy tudatosabban éltem, és a betegségek össze is kovácsolták a családomat, de a testi gyógyításomon túl még mindig nem kaptam lelki segítséget. Egészen 2015-ig, amikor a Facebookon üzent egy ismerősöm, hogy Simonton-csoport indul Miskolcon is” – emlékszik vissza Melinda. Az első három alkalommal azt érezte, nem biztos, hogy ezek a foglalkozások neki valók. „Annyira új volt, új módszereket mutatott nekünk Anna, például a meditációt, hogy nem tudtam mit kezdeni ezekkel. De rájöttem, működik. Egy-egy ilyen terápia 12 alkalomból áll, és én még most, három év után is a csapat tagja vagyok. Ma már önkéntesként, kreatív felelősként segítem a munkát. Amit elvett tőlem a daganat, azt visszaadta a Vincze Anna által vezetett csoportterápia.

Egészségesebben

Másképp kezdtem el gondolkodni, egészségesebben élek, és a legfontosabb, folyton nevetek, mosolygók, nem lógatom az orrom, mint régen. A legfontosabb, amit tanultam, hogy a belső energiánkat hogyan lehet átcso­portosítani” – sorolja. Melinda ma már gyógyszer nélkül él, rengeteg barátja van. „Anna egyik érdeme, hogy a betegei közé egyfajta hidat épített. A már gyógyultak bátorítják az újakat. Nekem minden nap éjfélig be van kapcsolva a gépem, tudják, ha baj van hívhatnak, szólhatnak, írhatnak, segítek. Ha kell, elrángatom a beteget az onkológiára… Egy élet kevés lenne ahhoz, hogy az Annától kapott segítséget megháláljuk neki. Ő egy igazán nagyszerű ember” – vélekedik Melinda.

Majd ugyanezzel a lendülettel ki is kéri magának, hogy ő beteg lenne. Még annyit mond:

„Ha már tudunk a betegségünkről beszélni, azt jelenti, elengedtük azt. Rengeteg barátom van, akik szeretettel vannak felém, és én is feléjük. De azon sokat gondolkodom, miért kell az embereknek betegnek lenniük ahhoz, hogy a szeretet felé forduljanak, miért nem megy ez egész­ségesen…”

Szántó Rita








hirdetés








hirdet�s