Gyászidény

Megálljt és legalább egy rövid fohászt követelő alkalmak ezek a rövid emberöltőben: egyik fájdalomkeltőbb, mint a másik
Gulyás Imre jegyzete.

Október, november. Fájdalmas eseményeket idéző hónapok a magyar emlékezetben. Talán ezért is gondolhatta most úgy a természet, hogy egy kis ideig távol tartja még tőlünk az esőt, a hideget – elhajtja az égről a komor felhőket és nyárias napsütéssel vigasztal meg bennünket. Ne sárban, esőben járva kelljen (mint kellett legtöbbször az utóbbi években) elindulnunk az emlékhelyekhez október 6-án koszorúzni, gyertyát gyújtani.

És valljuk be: jobban is esik a léleknek a bársony levegő, illik a nemzeti imádsághoz a remény, a gyász feketéjéhez a fény, és nem csak a gyertya fénye, de az is, amit a Nap áraszt felénk.

Nemzeti gyásznapra ébredtünk, az aradi vértanúkra emlékezünk. Sajnos nem csak ma, nem csak október 6-án van köztünk a főhajtás szomorúsága, hanem egy teljes évadon át, egészen november negyedikéig, a mártíromság másik nagy magyar emléknapjáig, a gyászidény végéig. Megálljt és legalább egy rövid fohászt követelő alkalmak ezek a rövid emberöltőben: egyik fájdalomkeltőbb, mint a másik. Fontosabb azonban, hogy egyik sem olyan, ami csak rólunk szól – nem is annyira önmagunkért, inkább egy nemzetek fölött álló igazságért adott véráldozat foglalatai.

Ezért akarták és szeretnék ma is kitörölni az emlékezetből a mártírok nevét, megakadályozni az emlékállítást, felásni az emlékhelyekhez vezető utakat. Akadnak azonban mindig emberek, akik kitapossák az utat, diákok, pedagógusok, civilek és honvédek, akik felkeresik az emlékhelyeket, mert úgy érzik, azt súgja a szívük, hogy hozzátartozik e mai furcsa, kificamodott tudatú világunkhoz is a mártírok tisztelete.

Gulyás Imre








hirdet�s