Georgia: a száguldozó kisbuszok és a hihetetlen hegyek hazája

Georgia: a száguldozó kisbuszok és a hihetetlen hegyek hazája
Egy könnyed nyár esti sörözésnél dobta fel egy barátom az ötletet: menjünk el Grúziába, én pedig bólogattam, ja, Grúzia, király, menjünk. Ebből született egy egyhetes őrült kaland Európa és Ázsia határvidékén, chachaba és száguldozásba áztatva.

Alap volt, hogy a négyfős csapatunk ússza meg fejenként százezer forintból az egész túrát, repülőjeggyel, szállással, helyi közlekedéssel mindennel együtt, ami sikerült is. Negyvenezer a repjegy, ötezer a biztosítás, ötezer a reptérre jutás és a vecsési parkolás és ötven maradt magára Grúziára. Simán sikerült. Nem nagyon spóroltunk. Ennyit az anyagiakról, nézzük magát az országot. Brutális kettősség jellemzi: Európa vagy Ázsia? Ez a kérdés rányomja a bélyegét az egész régióra.

„Itt mindenki első akar lenni”

A közlekedés egészen biztosan nem a számunkra megszokott mederben zajlik. Mindenki gyorshajtó, olyan nincs, hogy valaki ne tövig nyomja a gázpedált, aki nem megy minimum százzal a leharcolt német vagy japán (utóbbiak jobbkormányosak) autójával, az egy pöcs. Aki nem dudál közben, az még nagyobb pöcs. A kutaisi reptérről egyenesen a fővárosba, Tbilisibe mentünk marsrutkával (iránytaxi, többnyire egy kisbusz), amikor megláttam az autópálya táblát, megnyugodtam. Pikk-pakk ott leszünk. Hát egy fenét: az autópálya egy 3-as főút jellegű szakaszt jelölt, csak több kátyúval. A helyi közutasok nem szívbajosok, néha betesznek egy fekvőrendőrt az útra, a logikát teljesen nélkülözve a helyszínválasztásban. A sofőrünk egy állat volt, mindenkit meg kellett előznünk, miközben a mi négyfős csapatunk hat részeg némettel sikoltozott hátul, hogy mindmeghalunk. Gori (Sztálin szülővárosa) után jött a kétszer két sáv, ott viszont elaludt a sofőrünk, de germán barátaink felébresztették, mi sem jellemző jobban a német tapintatra, hogy azzal keltették fel, hogy álljunk meg, mert pisilniük kell, és nem azért, mert nem akarnak meghalni.

20151021_145950

Arra gondoltam, hogy kifogtuk a legdurvább sofőrt Grúziában, de tévedtem. Tbilisiből Stepantsmindába menet egy Schumacherbe oltott Carmageddon gamert fogtunk ki (vagy háromszor majdnem elütött egy-egy felbukkanó tehenet), aki szintén meg akart előzni mindenkit, és nagy ívben tett az olyan apróságokra, hogy beláthatatlan kanyarban kamion előzése, balra tőle egy 3-400 méteres szakadék. Végigkáromkodtuk az utat, a helyiek meg rajtunk röhögtek. Ha valaha forma 1-es csapatot indítanék, akkor egy grúz marsrutka sofőrt szerződtetnék le, hazavágná a teljes mezőnyt egy kisbusszal. A bukósisak lenne csak problémás, mert valahogy kell találni egy lyukat a ciginek, ami folyton ott lógott a szájukban. Amikor megkérdeztük az egyik helyi srácot, hogy miért nyomják tövig a gázpedált, annyit mondott, hogy itt mindenki első akar lenni. Ezzel le is zárta az ügyet.

Sziasztok! Ti is terepjáróval? Nem, mi megmásztuk.

Nem sikerült megnéznünk mindent, amit terveztünk Grúziában, bár alapvetően mivel nem szervezett túrát nyomtunk valamelyik utazási irodával, így ez nem is meglepő. Megegyeztünk az elején, hogy nincsenek görcsölések, hogy mindenképpen érjünk oda valahova, ahogy esik úgy puffan. Így töltöttünk kétszer két napot a fővárosban, és két napot fent a Kaukázusban Stepantsmindában. Utóbbi volt ránk a legnagyobb hatással, ritkán vesznek körül minket 4-5000-es csúcsok, a táj leírhatatlan, mindenhol gleccserhasadékok. A wc-ablak például a Shanira nézett, ami 4451 méter magas, a tornácról a Kazbeget láttuk, ami egy 5047 méter magas vulkán. A fő célpontunk a 2170 méter magas hegytetőn álló Gergeti Szentháromság Templom volt, 400 méter szintkülönbség, öt órás túra, oda se neki. A városi mászkáláshoz szokott kis testünk persze már harmadútnál tiltakozott, de megcsináltuk. Az érzés, amikor felértünk a csúcsra frenetikus volt, a templom pedig gyönyörű. Mellette történt velünk az egyik legabszurdabb sztori, amikor egy fiatal lány ránk köszönt, hogy sziasztok! Ti is terepjáróval jöttetek fel? Nem, mi megmásztuk. Eléggé ledöbbentek. Szóval az Isten háta mögött egy hegytetőn magyarokba botlottunk, konkrétan egy budapesti, egy debreceni és egy rakamazi fiatal hölgybe.

20151021_162223

Vaszilij

A fent említett úriember Stepantsminda egyik fő látványossága, megkerülhetetlen, minket például érkezésünk után egyből elvitt ingyen a szállásunkra, mert kiderült, hogy a húgánál fogunk aludni. Később az is kiderült, hogy a terepjárós túrák egyik fő szervezője több alkalmazottal dolgozik, amikor elmentünk a vízesést megnézni tőle származott a négykerék meghajtású kisbusz és a vezető is. Magyarázta orosz-grúz-angol keveréknyelven, hogy nem kell mászni, ne aggódjunk. Jah, csak félórát sziklákon, bár a látvány megérte. Onnan kimentünk az orosz határhoz, mert október 23-a alkalmából meg kellett mutatni magunkat a muszkáknak, hogy helló, itt vagyunk.

Este benéztünk egy turistáknak fenntartott kávézóba, ott már azon se csodálkoztunk volna, ha Vaszilij pörgeti a lemezeket a dj-pult mögött. Másnap berobbant a kávézóba, hogy fizessünk már 20 larit, mert az orosz határ nem volt benne a túrában. Néztük, hogy a lehúzós mindenedet, de megalkudtunk abban, hogy ok, de szerezzen olcsón fuvart Tbilisibe. Szerzett. Bejött tíz perc múlva egy 80 körüli öregemberrel, hogy 60 lariért elvisz minket a Vectrájával, jó sofőr, ne izguljunk. Néztünk, hogy hát ok, majd lábon kihordtunk egy szívrohamot, amikor megfejelte kifelé menet az üvegajtót, amit nem vett észre. Az egész kávézó rajtunk röhögött. Végül az aggodalmunkat az első 30 kilométeren elsöpörte az a magabiztosság, ahogy vezetett. Egész utunk során a legjobb sofőr volt, akivel összefutottunk.

 

DSCF4167

Templom és hegy

Mit érdemes megnézni Georgiában? Annyi minden van, hogy minimum egy hónap kellene egy alapos bejáráshoz. A Kaukázus kihagyhatatlan, az Alpok sehol nincs hozzá képest. Tbilisi gyönyörű, bár a sztálin barokk rajta hagyta a névjegyét rendesen, ahogy a nevükön is. Grúzia az egy orosz név, az ország neve Georgia. Mit szólnánk hozzá, ha minket a világ vengerszkijként emlegetne?

A főváros mellett Mcheta kihagyhatatlan, a Sameba székesegyház szintén. A Nemzeti Múzeumot érdemes megnézni, de sajnos eléggé le van rabolva. A szovjet megszállásról szóló rész nagyon megrázó. Nyolcszázezren estek áldozatul. Az egész országban élnek négy és fél millióan.

A Narikala erőd érdekes, de sajnos a háborúknak nagyrészt áldozatul esett. A Szabadság tér és környékét bármelyik európai város elfogadná, bár az aranyozott Szent György-szobor nekem már sok volt. És persze a kocsmák komoly chacha mennyiséget próbálnak a helyiek a turistákba önteni, amit el kell fogadni. Éljen a két nép megbonthatatlan barátsága!

20151021_165800

Búval b..ott néplélek

A georgiai emberek rendkívül hasonlítanak ránk és ott dől el a kérdés, hogy ez bizony Európa és nem Ázsia. Rendkívül jól öltözöttek, tiszták és alapvetően igényesek. Ez kihat a gasztronómiára (rendkívüli a konyhájuk, egy jó ostrit bármikor megennék ismét!) és az életvitelükre. Szinte minden férfi láncdohányos, a vendéglátós helyeken vágni lehet a füstöt, kivéve a hegyekben. Ott nem tűrik. Az autókban, buszokon a sofőrök simán rágyújtanak, nincs bennük feszélyezettség, bár a taxis és a marsrutka vezető egy külön állatfaj. Míg a legtöbb helyen Tbilisiben kedvesek és korrektek a turistákkal, addig a taxisok le akarják húzni az embert. Vidéken szintén gyakran vastagon fogott a ceruza, négy kávéért 10 larit elkérni (1100 ft) egy olyan helyen, ahol még wc sincs, az több mint pofátlanság (amikor kérdeztük, hogy hol a toilet, akkor egy ajtóra mutattak. A túloldalon egy KGST piacot találtunk.). Figyelni kellett.

A grúzok hasonlóan jártak a történelemmel, mint mi, ők is három nagyhatalom között élték túl az elmúlt évezredet, hol a perzsák, hol a törökök, hol az oroszok nyomták el őket. Ez tetten érhető a dalaikban, olyan többszólamú kesergőket nyomnak a kocsmaasztaloknál, hogy bárki szeme könnybe lábad és emellé gyorsan fogy a chacha és a helyi bor. Isznak elég rendesen, a törkölyük finom, a boruk nem annyira. Utóbbi túlértékelt, mint nálunk. A tbilisi éjszakában a legfeltűnőbb, hogy alig látni nőket. Mint kiderült, meglehetősen bigottak, az asszonynak otthon a helye, a férfi meg elmegy inni. Utána meg olykor bordélyba… Az Amsterdam pubban láttunk nőket, ők valószínűleg nem a tipikus helyi lányok. Egy zenekar Bob Marleyt játszott, ők táncoltak, mi meg sakálvokálban énekeltük a grúzokkal a No woman, no cry-t. Sose hittem volna, hogy így fogom ünnepelni a 35. születésnapomat.

20151023_154934

A képmutatás egyháza

A grúzok rendkívül vallásosak, ami olyan szempontból nem csoda, hogy András apostol hozta el az igét az első században. (Nem tévedés, az I. században!) Meglehetősen sok templomban jártunk, szokás, hogy végigcsókolják a helyiek a szentképeket, és rendkívül nagy gondot fordítanak arra, hogy helyesen vessenek keresztet. El sem tudom képzelni mi van, ha influenzajárvány van. Akkor ott állnak fertőtlenítő kendővel? Kötve hiszem.

Az ortodox keresztény papok rendkívüli tiszteletnek örvendenek, ami számomra hihetetlen. Azt a fajta tiszteletlenséget, amit tanúsítanak az emberek iránt, nálunk minimum a templomok totális kiüresedése követne. Mchetaban az ezer éves gyönyörű székesegyházukban vasárnap egymást érték a keresztelők és az esküvők, amolyan futószalagos rendszerben. Az egyik szertartást megnéztük és a papnak megszólalt a telefonja, ő meg simán a ceremónia közben felvette és lebeszélt valamit, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Utána eltette és ment tovább minden. Láttunk 7-es BMW-ben napszemüveges papokat elhajtani a nyomornegyedben, és a szentképek előtt meggyújtott gyertyákat a templom mögött az egyházhoz tartozó asszonyokat azokat halomban elégetni.

A kettősség jellemzi a grúzokat. Vallásosak és büszkék, de eltűrik a képmutatást. Utálják az oroszokat, de szinte mindenki beszéli a nyelvüket, rühellik a kultúrájukat, de egy autópályán ugyanazt a fajta lagzismenetet tolják, amit a nagy szomszédnál. Rühellik a törököket, de lépten-nyomon az ő éttermükbe botlunk. A nemzeti büszkeség dagasztja őket, de arról érdeklődnek, hogy tudnának eljönni az EU-ba élni. Nem EU és NATO tagok, de a zászlók rengeteg helyen kint vannak. Nem egyszerűek, de helyük van Európában. Mi mennyivel vagyunk jobbak?

– sothis –








hirdetés