Interjú: Feketéné Trankusz Erzsébet gyász- és veszteség terapeutával

2019.11.02. 14:00

Egy gyászolónak is szabad örülnie

Mi segíthet a gyászmunkában? Kell-e félni a haláltól?

Hajdu mariann

Fotó: Ádám János

Hogyan dolgozzuk fel hozzátartozóink, a hozzánk közelállók halálát? A gyászmunkában lehetnek elakadások, ilyenkor a gyászterapeuta segíthet. Feketéné Trankusz Erzsébettel beszélgettünk.

Hogyan lesz valaki gyász és veszteség terapeuta?

A Napfogyatkozás Egyesületen belül végeztem el a képzést. Egyrészt személyes motivációm volt, másrészt a munkám során gyakran találkoztam a veszteséggel és a gyásszal – nemcsak konkrétan a halál utáni gyászra kell itt gondolni, hanem más veszteségekre is – hiszen egy állás elvesztését, egy válást is hosszú gyászfolyamat követhet, hasonlóak a tünetek. Láttam, hogy nagyon sok embernek volna szüksége szakszerű segítésre. Mert bár sokak mellett ott a család, barátok, ismerősök, és mindenki igyekszik segíteni, legtöbbször elmondják, nekik mi tett jót, de nem biztos, hogy mindenkinél működik ugyanaz a módszer. Lehet, hogy valakinek segít, hogy naponta kijár a temetőbe, de más belepusztul. Minden embernek más és más a megküzdő stratégiája.

Mondja, a munkája során gyakran találkozik a veszteséggel. Mivel foglalkozik?

Addiktív pszichológiai konzulens tanácsadó vagyok, és a teológiai végzettségem is folyamatban van. Terapeutaként együtt dolgozom pszichiáterekkel is, mert vannak kompetenciahatárok, amikor fel kell, hogy ismerjem, nem elég az én szaktudásom, hanem mondjuk gyógyszeres kezelésre is szükség van, főleg a gyász első szakaszában.

Mondta, személyes okok miatt is választotta ezt a szakmát. Elárulja, miért?

16 éves koromban veszíttetem el édesapámat, ez nagyon nehéz időszak volt, legalább tíz év kellett, mire feldolgoztam a hirtelen halálát, tudom, mit jelent a gyerekek számára a veszteség. Milyen cipelni a terhet, nem is tudatosul, hogy mennyi mindenre rányomja a bélyegét életünkben ez a korai trauma. Főleg a bűntudatot hordozzuk magunkban, az érzést, hogy nem tettünk meg mindent, hogy a szerettünk életben maradjon. Pedig feleslegesen szenvedünk, egy kis beszélgetés nagyon sokat tudna segíteni. Mert épp ez a terápia lényege, hogy feltárjuk ezeket a problémákat. Ma egyébként gyász- és veszteségfeldolgozásra gyerekek számára is megvan a képesítésem. Emellett önkéntes is vagyok a miskolci hospice-nál, együtt vagyok a betegekkel az utolsó pillanatig, fogom a kezüket, bátorítom a hozzátartozókat.

Mennyire van igény manapság a gyászterapeuta segítségére?

Magyarországon sajnos jóval kevesebben keresnek meg minket, mint ahány embernek szüksége lenne rá. Nagyon visszafogottak vagyunk ezen a területen, annyira személyesnek érezzük és éljük meg a gyászt, hogy nehezen fordulunk szakemberhez. Pedig sokszor nagy szükség lenne rá, hiszen mint említettem, főleg a fiatal érintettek egy életen át hordozhatják ezt a terhet. Vannak városok, ahol alapítványokat hoztak erre létre, és több munkatárs is dolgozik megfelelő szakemberekkel. Egyesületünkön keresztül egyéni és csoportterápiára is van lehetőség. Én magam évente két csoportot vállalok, de minden jelentkezővel először egyénileg is elbeszélgetek. A gyászmunka során ugyanis különböző elakadások vannak. Van, akin az egyéni terápia segít, és vannak, akik csoportos foglalkozásban 6-7 éve is együtt vannak: például egy miskolci csoport, akiknek a gyerekeik ugyanabban az időszakban voltak benn a kórházban, és egy időben mentek el.

Mennyi idő kell a gyászmunkához, a veszteség feldolgozásához?

Megfelelő segítség mellett minimum egy év ennyi idő kell, míg minden szituációt megél a gyászoló: a temetést, a karácsonyt, az első születésnapot, a halál első évfordulóját.

És itt a halottak napja...

Nehéz ilyenkor, mert a gyászoló nagyon intenzíven, 1-2 napba sűrítve éli meg a gyászfolyamatot.

Honnan tudja egy barát, hozzátartozó, vagy saját magunkról mi magunk, hogy hogy már kóros a gyász és segítségre van szükség?

Mint mondtam, a gyászfeldolgozás nagyjából egy év, bár ez egyénfüggő, tarthat hosszabb ideig is. Ez idő alatt 4-5 fázis, amin mindenkinek keresztül kell mennie. Az első a sokkhatás, azaz a haláleset. Ez akkor is jelentkezik, ha sejthető volt, hogy bekövetkezik. A többség egészen a temetésig próbál talpon maradni, ez általában sikerül is. Utána jön az összeomlás, amikor szembesülünk, hogy az elhalt nincs, nem tudjuk megérinteni, keressük, ezek az ösztönös, automatikus cselekvések. Amikor végigmegy ezeken az ember, úgy egy év után képes arra, hogy az életét újrakezdje, újrarendezze, örömet találjon benne, célja legyenek, amiért érdemes élni. Ha nem tudja újraépíteni az életét, akkor elakadások vannak a gyászban, akkor van szükség a szakemberek segítségére. Sokan szégyellik, hogy szakemberhez kell fordulni. Ám ez normális és természetes folyamata lehet a gyásznak.

Milyen módon tud segíteni a szakember?

A gyászfeldolgozásban jelentkező elakadásokban vannak kórosak és nem kórosak. Ezeket kell felismernünk. Például valaki azt mondja, hogy tíz éve meghalt a gyermeke, de a mai napig nem tud kimenni a temetőbe, ha kimegy, nagyon rosszul érzem magát, pszichoszomatikus tünetei vannaka. Ez gyászelakadás, meg kell néznünk mi történt, hol történt. A legtöbb esetben önvád, bűntudat van a háttérben: úgy érzi, nem védte meg, nem tett meg érte mindent, amit megtehetett volna. A bűntudatot nem tudják megbocsátani maguknak, elkíséri őket az életük végéig. Ezt fel kell tudni ismernünk, sokszor nem jönnek elő az okok egyszerűen, mélyen le kell ásnunk, s meg kell találnunk, hogy hol van az elakadás. Ez több, hosszas beszélgetést igényel. A csoportfoglalkozás előnye egyébként, hogy a tagok egymást is erősíteni tudják. Volt csoportom, ahol mindenki a házastársát vesztette el egy kivétellel: egy asszonynak a gyermeke halt meg. Fantasztikus volt megtapasztalni, hogy mindenki mellé állt. A saját érzéseiket is felül tudta írni egy másik érzés, és egymást tudták erősíteni. Sokszor a csoportfoglalkozásokra meghívok a régi csoportjaimból egy-egy embert, akik már előrébb tartanak a gyászmunkában. Jó példa lehet a többieknek, hogy ő is volt a gödörben, s ki tudott jönni. Ez a fajta foglalkozás nagyon fontos, de soha nem kezdek el úgy egy csoportot, hogy előtte nem ültem le személyesen beszélgetni a jelentkezőkkel, és ne ismerkedtem volna meg az ő gyászukkal. Végighallgatom őket, voltak köztük, akik nagyon elzárkóztak a csoportterápia lehetőségétől, de kértem adjanak neki egy esélyt, nézzék meg, s ha nem tetszik, marad az egyéni terápia. A legtöbben végül a csoportot választják. Sokukkal később is tartjuk a kapcsolatot. Bármikor írhatnak, személyesen megkereshetnek. Én magam is szeretem követni a fejlődésüket, hiszen megnyugodhatok, hogy a terápia elérte a célt, amire tulajdonképpen szolgál.

Mi a része – a beszélgetéseken túl – ezeknek a terápiáknak? Egyszer olvastam, érdemes például levelet írni az elhunytnak...

Vannak, amikor elrendezetlenül maradtak dolgok az életünkben, vagy csak jólesne elmondani valakinek bármit is. Előfordul, hogy a temetés nem zajlott méltósággal, pedig ez fontos, mert a gyászfeldolgozás a temetéssel kezdődik. Fel szoktam ajánlani azt is, hogy menjünk ki együtt a sírhoz, és csináljunk egy utólagos búcsúztatót. Nem egy esetben történt, hogy a gyászoló ott elmondta, amit szeretet volna, és igen, az is segít, ha leírja, amit gondol, és így búcsúzik el méltón. Írhat levelet az elhunytnak, írhat naplót, felolvashatja neki, ez is segít. Mert aki meghalt, az az életünk része marad, ha fizikailag nem is, az érzelmeinken, a gondolatainkon keresztül jelen van ugyanúgy, mint amikor élt. Sokan hazamennek és köszönnek neki, és én úgy gondolom, ez így normális az első időszakban. Sokat segíthetnek például a filmek is. Vannak, amiket meg lehet nézni – a gyász- és veszteségcsoportokban ezt gyakran szoktuk – ilyen filmek például az Imával nyert csaták vagy például A viskó címűek. Mindenkinek más tud segíteni, mindenki megtalálhatja azt, ami szól hozzá, amiből erőt tud meríteni. Ugyanez a hatás jellemző lehet a zenére is. Kreatív dolgokat is végzünk. Valamikor meseterápiát használunk, történeteket, meséket dolgozunk fel vagy rajzolunk, agyagozunk. Nemrég láttam a neten egy műkorcsolyázó fiút, aki a testvérét veszítette el. Úgy építette fel a kűrjét, hogy eltáncolta a testvéréhez való érzéseit. Számtalan formában lehet segíteni a gyászfeldolgozást, kinek mi működik.

Hogyan tudunk mi magunk segíteni valakinek vagy magunknak a gyász feldolgozásában?

Ki kell mozdulni otthonról. Sokan bezárkóznak, nincs céljuk, nincs jövőképük. Ezt a lépést nekik kell megtenni. Sokan azt gondolják, hogyan mehetnének el bárhová egy éven át, de ez nem így van. Ne maradjon otthon a gyászával, mert nem fog meggyógyulni. Volt, aki csak a foglalkozásokra jött el a gyász elején, azt is úgy, hogy nagyon mellette állt a testvére, de aztán ráérzett a lényegére, s később már egyedül is jött. A gyász és veszteségben élőket abban is kell segítenünk, hogy elhiggyék, nekik is lehet örömük. Ne legyen lelkiismeret-furdalásuk miatta.

Mindnekin lehet segíteni?

Az a tapasztalatom, hogy igen. Ha van egy közösség, ahol nem úgy néznek rám, hogy eltelt fél év, miért nem vagy még mindig jól, akkor igen. Itt megértik, mellette tudnak állni, és ott a visszajelzés, hogy az érzés, amit megél, teljesen normális. A gyász- és veszteségterápia nagy segítség, mégis kevesen veszik igénybe, mert tabuként kezeljük a gyászt, a halált. Az én nagymamám még otthon halt meg, akkor még természetes folyamata volt a gyásznak. Most a halál kórházakba jön el, pedig fontos lenne a haldoklónak, hogy ne legyen egyedül, hogy a hozzátartozói, a családtagok ott lehessenek vele végig. Talán a gyászfeldolgozás is könnyebb lenne, ha szembesülnénk a halál pillanatával. Így sem spórolnánk meg a gyászmunkát, azt végig kell csinálni, nem kóros folyamat. De tudni kell, hogy mikor válik azzá, és mikor van már szükség szakember segítségére.

Mennyire viseli meg ez a fajta nyomasztó munka?

Nálunk is van szupervízió bizonyos időnként, mint a pszichológusoknál, megbeszéljük egymás közt a felmerülő problémákat. Ám valamilyen szinten lehetetlen, hogy ne viseljenek meg bennünket a hallottak, hiszen a gyászolókkal együtt éljük át az érzéseket, és együtt jövünk ki a gödörből. Mint szakember azonban nem mehetek le a gödör aljára, mert nekem kell őket felhozni. A segítőnek az a szerepe, hogy oda tudjon nyúlni ahol a gyászoló van, s ott tudjon segítséget nyújtani, ahol ő éppen tart. Szerencsére nagyon kiegyensúlyozott családban élek, ami kompenzálja ezeket az érzéseket. Hazamegyek, s bár rengeteg embert hazaviszek a gondolataimban, de nem erőn felül vannak jelen.

Folyamatosan érintkezik a halállal. Van-e önben félelem a halállal szemben?

Gyerekkoromban volt. Ma akár önkéntesként kísérem a hospice-ban a haldoklót, akár kórházi lelkészként – volt, aki kimondottan azt kérte, hogy én legyek mellette az utolsó percekben – már úgy érzem, meghalni valójában annyit jelent, hogy elaludni. Semmi rettenetes dolog nem történik. Egyszerűen elgyengülnek, elalszanak. A legtöbb hozzátartozó utána azt fogalmazza meg, hogy a halott arcát kisimultnak, nyugodtnak látta, mosoly, derű, valamiféle békés állapot látszott rajta. Nincs bennem félelem. Nagyon örülök, hogy a gyermekkori félelmet sikerült feldolgozni, ezért tartanám fontosnak az iskolákban óvodákban a gyászfeldolgozás tanítását. A félelmeket fel kell oldani, mert hiába nem akarjuk elfogadni, de ez van, aki megszületett, az egyszer meg fog halni.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában