Ez egy "nehéz" fesztivál volt

Újságíró és

interjúalanya általában

magázódnak. Ez esetben kivételt

teszünk, aminek oka az azonos szakmán

túl, hogy Kornya István

éveken át szintén az

Észak-Magyarországnál dolgozott.

ÉM: – A fesztivál

honlapján azt ígérted,

Méhes László

kollégáddal együtt, hogy minden

programon részt vesztek, s a

Fesztiválnaplóban követitek az

eseményeket, s ezt be is tartottátok.

Talán könnyebb egy-egy előadást

értékelni, mint egy egész

fesztivált, én mégis

elsőként összegzésre

kérnélek: milyen volt ez az idei

fesztivál, mi jellemezte?
Kornya István: Ez egy

„nehéz” fesztivál

volt, nemcsak komoly – mármint zenei

értelemben. Alban Berg

operáira, a Lulura és a Wozzeckre,

Arnold Schönberg Mózes

és Áronjára nem lehet csak

úgy beülni. Fel kell készülni

rájuk. Én is meghallgattam otthon a

Mózes egyik híres

felvételét, és olvastam

hozzá a librettót. Az új

bécsi iskola atonális, ez nem

Puccini vagy Verdi.

Ezt a zenét nem csak szeretni kell, meg is kell

dolgozni az élményért.

ÉM: – A fő programokra

koncentrálva: miként illeszkedett az

eddigi fesztiválok sorába a

Bartók+Bécs?
Kornya István: –

Melyek is voltak az eredeti

célkitűzések? Legyen a

fesztivál kelet-európai

operamustra. Az idén itt volt Bukarest, Riga

és Pozsony állami operatársulata,

valamint Moszkva egyik különleges

operaháza, a Helikon. Adjon a

fesztivál csemegéket! A

Mózes ősbemutató volt, a Lulut

ötven éve nem játszották

Magyarországon. A szegedi egyetem

operistái között a jövő

hangjaira vadászhattak az

impresszáriók. Amikor a jövő

nézőit emlegeti Bátor

Tamás fesztiváligazgató,

azt nem azért teszi, mert ez olyan jól

hangzik, hanem rendkívül gazdag

kínálatot is nyújt: az idén

két gyerekopera volt műsoron és

számos bábelőadás.

ÉM: – Mi jelentette számodra a

legkiemelkedőbb élményt?
Kornya István: – A

varázsfuvola. A rigaiak Taminója egy

aktatáskáját szorongató mai

harmincas évei végén

járó pasi, és ahogyan ő az

identitását keresi, az engem

megszólított. Abban a csodában

volt részem, hogy Mozart zseniális

műve hagyta magát egy újabb, az

ezeregyedik szemszögből is

megvilágítani. És

felfénylett a gondolat.

ÉM: Született-e olyan produkció,

amelyet bizonnyal sokáig felemleget a szakma,

akármilyen szempontból is: „Ez volt

az a fesztivál, tudod,

amelyiken...”?
Kornya István: A Wozzeck.

Egyrészt, mert minden tekintetben nagyszerű

színház volt.

Másrészt az embert a sárga

irigység eszi: Németországban

harminc kilométerenként van egy

operaház vagy színház,

ahol évente több operapremiert is tartanak.

Ez a mennyiségi termelés

szükségszerűen csap át

minőségbe, és mi csak

ámulunk, hogy a százezer lakosú

Gera színháza olyan előadást

produkál, amelyért a kényes

ízlésű hazai kritikusok is

lelkesednek.

ÉM: A fesztivál ideje alatt volt

alkalmad kritikusokkal – hazaiakkal és

külföldiekkel egyaránt –

találkoznod, beszélgetned. Milyen

visszajelzéseket kaptál,

jókat-rosszakat?
Kornya István: Nagy a

fesztivál iránti szakmai

érdeklődés. Ma már senki nem

teheti meg, hogy ne írjon a

„Bartók+…”-ról. Ha

mondanak rosszakat is, belefér: nem illik

csupán lelkesedni. Egy angol kritikus azt

mondta, egész Európában

egyedülálló, ahogy Miskolc

pár napba sűrítve műsorra

tűzte Schönberg, Berg és Strauss

operáit.

ÉM: Mi volt a legkellemetlenebb

fesztiválélményed (maradva a

fő programoknál)?
Kornya István: Hogy

lemaradtam Rimszkij-Korszakov Mozart és Salieri

című operájáról. Aznap

koraeste láttam a Wozzecket, ami után

képtelen lettem volna még egy nagy

élményt befogadni.

ÉM: Bizonnyal Te is észlelted:

több előadáson (szerintem

élvezhető és értékes

előadásról, például a

Lulu jut eszembe) a szünetben sokan

„elpárologtak”. Vajon miért?

(Szokás ez másutt is?

Befolyásolhatja-e ez a későbbi

fesztiválok sorsát?)
Kornya István: - Aki a Lulut

vagy a Mózes és Áront otthagyta,

szerintem egyszerűen eltévesztette a

házszámot.