Folt hátán folt: kátyúztunk…

Folt hátán folt: kátyúztunk…
Miiskolc – Elkísértük kátyúzni a közútkezelő dolgozóit: sziszifuszi, nehéz, de kevéssé látványos munka.

Miközben szerdán reggel a Magyar Közút Nonprofit Zrt. Észak-Alföldi Regionális Főmérnöksége miskolci üzemigazgatóságának bejáratától alig egy kőhajításnyira sikerült telibe kapni egy akkora kátyút, amit ínséges időkben akár lövészároknak is lehetne használni, e sorok írójából olyan szavak törtek elő, melyek semmiképp sem jelenhetnek meg nyomtatásban. A tüske azonban továbbra is ott bujkált bennem, így alig két perc múlva megemlítettem tengelytörő kalandomat az üzemigazgatóság vezetőjének, Drotár Juditnak, aki közölte: ismeri azt a kátyút, de nem tömetheti be, mert önkormányzati fenntartású a Zsigmondy út.

Amikor már a főmérnökség autójával hajtottunk keresztül a városon, a 3-as főút Miskolcon átvezető szakaszán, a kátyúkról beszélgettünk – ottlétemnek ugyanis ezek az alattomos úthibák voltak az okai. Azt terveztem, hogy néhány órára beállok az útépítő munkások közé, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg, miért nem lehet az ország útjait járhatóvá tenni – azonban terveimet áthúzták a munkavédelmi szabályok: megfigyelőként igen, kétkezi segéderőként nem vehetem részt a kátyúzásban.

Hoppá, egy aknafedő!

Út közben egy-egy nagyobb döccenőnél megjegyeztem, milyen csapnivaló állapotban van ez az útszakasz, főleg az aknatetők környékén, mire kiderült, ezzel a jelenlévők – Drotár Judit és helyettese, Molnár György – is tisztában vannak, csak éppen tenni nem tudnak ellene, ugyanis a csatornák, „szaglónyílások” környékét a MIVÍZ-nek kellene rendben tartania. „Ha balesetveszélyessé válnak, megcsináljuk, de egy fillért sem kapunk értük”, súgta meg az üzemigazgató. Ezek az aknafedők egyébként gyakorlatilag mindenkinek megkeserítik az életét: a teljes útfelújítás során – majd ha lesz rá pénz egyszer – ugyanis nem lehet lendületből legyalulni az úttest felső, úgynevezett kopórétegét, hogy egy újabbat húzzanak a helyébe, mert az aknafedlapok minduntalan a gép útjába kerülnek, aszfaltozásnál meg hozzájuk kell igazítani az úttest magasságát: babrás és nem kifizetődő munka. Az aknafedőkre egyébként a közlekedők – köztük a távolsági buszok sofőrjei – is panaszkodnak, mert túl azon, hogy az úttest szintje alatt vannak néhány centivel és a környékükön kátyúk születnek, még pontosan a nyomvonalon is fekszenek, mintha csak az lett volna a cél, hogy egyet se tudjon közülük kihagyni az autós.

Akkor jó, ha büdös

Megérkezésünkkor a kátyúzást végző brigád már a cementgyár környékén helyezte ki a táblákat, hogy a belső sávba terelje az autósokat – akik azonban fittyet hánytak rájuk. Itt, ahol négy sávon folyik a forgalom, még van rá némi esély, hogy az ember túlélje a munkanapot, de mondjuk nyaranta a 37-esen, ahol egy-egy sávban, messze a kilencvenes korlát fölött száguldoznak még a kamionok is, résen kell lenniük az útépítőknek. Hamarosan megérkezett az aszfalt-újrahasznosító gép is. Reggel óta fűtötték, hogy hamar megolvadjon a forgó dobba dobott alapanyag, de még így is jó ideig kellett várni rá, hogy a doboló-kopogó hang – ahogy a darabok egymásnak és a hengerpalást belső oldalnak ütköznek – megszűnjön. „Azt szokták mondani a fiúk, akkor jó, ha büdös”, válaszolta Drotár Judit arra a kérdésünkre, mennyi ideig tart, mire a máshol felmart, feltördelt aszfalt megmelegszik annyira, hogy szilalekvárszerű masszaként ki lehessen engedni a gépből. A forró aszfaltnak jellegzetes szaga van, arra várunk, hogy ez elnyomja a szerszámok kenésére használt gázolaj szagát. Közben beszélgetünk.

Sokba’ volt a tél

Kiderül, az üzemigazgatósághoz valamivel több mint háromszáz kilométernyi, zömmel Miskolcon és környékén található út tartozik, ezek kezelését, tisztítását, karbantartását végzik. Ehhez évi 168 millió forint áll rendelkezésükre, amiből a január és a február már nyolcvanat fel is falt. A maradékból kellene az év hátralévő részében utakat javítani, táblákat cserélni, pótolni, szalagkorlátot építeni, kaszálni… „Az emberek azt hiszek, hogy a benzin árában benne van az »útalap«, és mi abból gazdálkodnunk, pedig ez már régen nincs így”, mondta Drotár Judit.

Kemény tél volt(?) az idei, a szórók, marók szinte meg sem álltak, de ha mégis, az úton tátongó kátyúk tömködésével foglalkoztak az itt dolgozók. Hidegben téli kátyúzóanyaggal, ami csak annyit ér, mint az ideiglenes tömés: a kocsik hamar kijárják, az idő melegedésével pedig szinte kibuggyan a gödrökből az anyag. „Volt olyan kátyú, amit két nap alatt háromszor tömtek be a munkatársaim”, mesélte Drotár Judit. A téli kátyúzóanyagnak csak egyetlen előnye van: műgyanta-alapú, így nedves időben is lehet(ne) vele dolgozni – hátránya viszont, hogy úgy háromszor drágább, mint a kevert aszfalt és cserébe csak arra jó, hogy a közvetlen veszélyhelyzetet elhárítsa néhány napra. A kátyúk betömésére a kevert aszfalt a legjobb, de a keverőtelepek csak tavasszal indulnak, addig marad a „fagyálló”, vagy az ottjártunkkor alkalmazott módszer, az aszfalt-újrahasznosító, ami a második legjobb megoldásnak számít – viszont rossz a hatásfoka : lassan olvad benne az aszfalttörmelék amiből nyolcszáz kiló fér el a dobban, egy műszak alatt jó, ha négy keverést ki lehet préselni belőle.

Vágnak, kennek, töltenek

A berendezés szabad levegőn cserzett arcú kezelője, Orosz Balázs már húsz éve dolgozik ebben a szakmában. – Nehéz munka ez – mondta míg az „aszfaltbüdösödésre” vártuk. – Nyáron a negyven fokban a tűzforró anyaggal dolgozni, télen kint lenni a hidegben…

Közben a brigád többi tagja is dolgozott: a kátyúkat gyémántkoronggal körülvágták, a keletkezett nyílásból eltávolították az aszfalttörmeléket, kiseperték, hogy megálljon benne az anyag. Néhány perc múlva előkerült a perzselő, meg a lapátra tett bitumendarab: a perzselővel először a nedvességet szárították fel, majd a lángon olvasztott bitumennel kiöntötték a kátyú alját, oldalait. Mire megolvadt az aszfalt, már jó néhány „gödröt” előkészítettek, de jól látszott: hiába dolgoznak folyamatosan, tempósan, ezzel a módszerrel soha nem lehet a végére érni: a hosszú távú megoldás a teljes útfelújítás lenne. A „megbüdösödött” aszfaltból kiengedtek egy keveset, éppen annyit, ami az adott kátyú feltöltéséhez elég volt: az emberek lapáttal elegyengették a kis buckát, a maradékot visszadobták a dobba, majd a vibrohengerrel néhány percig „tiportatták”. Mikor hűlt egy kicsit, bitumennel körülöntötték, hogy hézagmentesítsék, majd mentek a következő kátyúhoz…

Forrás: Észak-Magyarország








hirdet�s