Filterezett életek

Filterezett életek
© Illusztráció: Pixabay
Lassan kilenc éve már – a Facebook számolja, nem én – , hogy mások unszolására én is beleugrottam a nagy kékségbe, pedig mondtam, hogy márpedig bennem van tartás, nem ülök fel a divathullámokra, és főleg nem merülök el a habokban. Engem nem érdekel ez az egész, de „na jó, legyen”. Vass Kata írása.

Aztán kisvártatva azon kaptam magam, hogy élvezem és lubickolok: vicces képeket posztolok, rendszeresen cserélem a profilképem, és nem vagyok rest megosztani az éppen kedvenc zenei csemegéimet sem. A kutyámról pedig anyákat megszégyenítő rendszerességgel tettem ki a legfontosabbakat: eszik, alszik, ül, néz. Persze a szemem sarkából mindig figyeltem, hogy mikor jön a lájk. És ha jött, már tombolt is bennem a dopamin, hiszen könnyen megszereztem a szociális kontextusból érkező jutalomfalatomat. Ez az, ezt is megcsináltam, és még csak bele sem gebedtem!

Aztán, ahogy telt az idő, úgy vált számomra az egész közösségi tér egyre felszínesebbé, hiszen mindenki jól tudja, hogy az ablakba kipakolt életek korántsem azt tükrözik vissza, ami valójában a zárt ajtók mögött, és főleg nem azt, ami a lélekben történik. Szorongás, frusztráció, megfelelési kényszer lapulhat a tökéletes életképek mögött – csak hogy néhányat említsek. Nem véletlen, hogy több kutatás is olyan eredményre jutott, hogy aki elhagyja ezt a virtuális teret, boldogabb életet élhet. Ám ezt nehezebb meglépni, mint gondolnánk.

Hiszen valahogy mégiscsak ott motoszkál bennünk a közlésvágy, szeretnénk, ha egy kicsit figyelnének ránk, szeretünk másokat „kukkolni”, híreket olvasni, vicces videókat nézni, arc nélkül a fotelból véleményt nyilvánítani pedig pláne! Ringatózhatunk szépen a hullámokkal, csak ne hagyjuk, hogy összecsapjanak a fejünk felett! De mindig tudjuk, hogy mikor kell a „kilépés” fülre kattintani, és becsekkolni a saját életünkbe.

– Vass Kata –