„Mit tehetnek azért, hogy a világ szebb és jobb hely legyen mindenki számára”

A fejlődés elkerülhetetlen – ezt kell megérteniük az újságot íróknak és olvasóknak. Ez is szóba kerül az online készült interjúban, amelyben Berényi Barbi válaszolt a kérdésekre. Anglisztikát tanul, és rendszeres szerzője a Miskolci Egyetem lapjának, a MEgazinnak. 2019-es cikkeivel ő érdemelte ki a Furmann Dávid-díjat.

Bár a nyilvánosságban dolgozik, kevés személyes adatot oszt meg magáról. Amit csinál, azt fontosabbnak tartja annál, aki csinálja. Most egy erre vonatkozó kérdésre mégis felsorolt néhány rá jellemző tulajdonságot: „barátságos vagyok, folyton segítek a csoporttársaimnak, bármilyen problémájukban. Igazi könyvmolynak tartom magam. Kíváncsi személyiségnek. Ha valami felkelti az érdeklődésemet, akkor arról szeretek mindent megtudni. Nagy álmodozó vagyok, terveket szövögetek. Nemcsak megtervezem az első pár lépést, de a legtöbbször végig is viszem a célig. Az utóbbi félévekben gyakran vettem részt rendezvények szervezésében. Általában türelmes és nyitott vagyok az új ötletek és nézetek iránt; szeretek csapatban dolgozni, de ha látom, hogy irányításra van szükség, akkor nincs gondom azzal sem, hogy ezt a kezembe vegyem.”

A Debreceni Egyetemre készül mesterszakos képzésre, elmerülne a könyvkiadói szerkesztésben, és szeretne könyveket is írni – ehhez jó tapasztalatokat ad az újságírás. Berényi Barbit kérdeztem.

Barbara vagy Barbi?

Én inkább a Barbit használom.

Nem árazza be ez a névváltozat az embert a – mondjuk így – nem kellő komolyságával?

A MEgazinnál mindig aláírjuk a cikkeinket, és szerettem volna, ha az olvasóim nem úgy érzik, mintha egy hivatalos személy írna nekik, hanem inkább egy barát vagy egy jó ismerős.

Nagyon kevés nyilvános információt oszt meg saját magáról. Az a fontos, amit csinál, és nem az, aki csinálja?

Szerintem igen. Amikor cikket írok, nem az a legfontosabb, hogy mit gondolok, hanem hogy minél többet tudjanak meg a témáról. És a végén egy picit az én véleményemről is. A közösségi médiára ugyanígy gondolok: ott sem tartom fontosnak azt, hogy az egész profilom rólam szóljon. Így gyakran fordul elő, hogy inkább osztok meg képet egy festményemről vagy alkotásomról, mint saját magamról.

Ez a teremtésről szól? A világ olyan, amilyen, de létezik valami sajátos ábrázolása, amit és ahogyan csak ön tud megmutatni szavakkal, képekkel?

Ha festek, rajzolok vagy írok, az számomra kikapcsolódás, ezzel tudok elrejtőzni a világ elől egy másikba, a sajátomba. Általában ilyenkor teljesen elmerülök abban, amit csinálok, és képes vagyok pici szünetekkel, de megállás nélkül akár tíz órán át festeni. Furcsa módon habár a „világ elől menekülök”, mégis valósághű festményeket festek, és ilyen műveket írok. Szeretem, ha meg tudom ragadni az élet azon pillanatait, amelyek őszinték és nyersek. Festésnél pedig próbálok mindig a saját igényeimhez igazodni: éppen mihez van kedvem. Vagy hogy miben látom a legnagyobb kihívást. Emlékszem, egyszer a Trónok Harca című sorozatból festettem meg az egyik sárkányt. És miután megosztottam az interneten, kaptam olyan észrevételt, hogy biztosan sok gondom van, ha szörnyet festek. Teljesen meglepődtem ezen a gondolaton, mivel számomra annyira természetessé vált a „sötétebb” és valós képek megfestése, így bele sem gondoltam, hogy ez mit mondhat rólam másoknak. Gyakran érzem azt, hogy nem igazán akarok megfelelni egy elvárásnak. És inkább festem azt, ami éppen abban a pillanatban megihletett. Vagy csak nagyon gyönyörűnek tartom, és meg kell próbálnom lefesteni, lerajzolni.

A jövőképében hogyan fér meg egymással az anglisztika és az újságírás? Melyik az igazi útja?

Szerintem az anglisztika remek alapot adott az íráshoz – ezzel szeretnék majd foglalkozni. Jelenleg az egyetemen ezt az újságírással gyakorlom. Rájöttem, hogy ezt is nagyon szeretem. A kutatást a témák feldolgozása során nagyon érdekesnek találom. Remek érzés, hogy ezt a tudást mások is megszerezhetik a cikkeim által. Szeretem, amikor a csoporttársaim elolvassák, ami megjelenik tőlem, és visszajeleznek, hogy tetszett nekik vagy esetleg felkeltette az érdeklődésüket az ajánlóm alapján maga a film vagy a könyv. Kicsi korom óta ez az álmom, hogy az írással olyan világot teremtsek, ami menedéket nyújt mások számára is a mindennapok gondjai elől. Így a cikkeimet is mindig azzal a szándékkal írom, hogy ne csak száraz tényeket kínáljak, hanem olyan legyen, ami tényleg felkeltheti valaki érdeklődését. Anglisztikán belül irodalmat tanulok. Így az megadta az írás varázslat részét. Megtanított a szavak használatára és arra, hogyan lehet úgymond megfogni az olvasót. A minorszakon kommunikáció és média szakos hallgató vagyok. Ez a média világának kemény igazságaira tanít. A MEgazin szerkesztőségében pedig a gyakorlatban is sikerült megtanulnom, hogyan ötvözzem ezt a kettőt. Szeretnék ezzel tovább haladni – ezért felvételiztem a Debreceni Egyetem kommunikáció és média mesterképzésére, hogy még többet megtudjak a médiáról és az újságírásról.

Mennyire befolyásolja az újságírói munkáját, hogy egyetemi lapnál dolgozik? Vagyis saját szabályok szerint élő és működő közösségnek ír.

A legtöbbször a kultúra rovatban jelentek meg az írásaim. De sokat dolgoztam az életforma és a fókusz rovatokba is. Az utóbbi időkben pedig a Connectionbe, ami a külföldi hallgatóknak szól. Általában úgy választok témát, hogy követem a közösségi média oldalain az új dolgokat, jelenségeket, trendeket. Ha megjelenik egy engem érdeklő könyv, igyekszem a magyar nyelvű kiadás előtt elolvasni, hogy mire nálunk is napvilágot lát, legyen róla ajánlóm az itthoni olvasóknak. Gyakran fordul elő az is, hogy külföldön egy témáról, eseményről már rengetegen beszámoltak, de nálunk még alig, vagy egyáltalán nem. Próbálok ezekre összpontosítani: ne csak a legalapvetőbb információkat írjam meg az adott témáról, hanem érdekesebb és elgondolkodtatóbb tényeket is.

Tapasztaljuk, hogy az átalakuló világban az újságírás sem maradhat érintetlenül. Ön szerint merre tart ma a szakmánk? Mi a legfontosabb, amit az újságot íróknak és olvasóknak meg kell érteniük?

Az újságírásnak is megvan a maga jó és árnyoldala. De örömmel látom, hogy egyre több olyan újság és cikk jelenik, meg, ami halad a korral. Időszerű, az olvasókat érdeklő témákról számolnak be, szemben azokkal, amelyekben a profit az elsődleges szempont. Azt kell megértenünk, hogy a fejlődés elkerülhetetlen. Mindig lesznek érzékeny témák, amelyekkel foglalkozni kell. A forma fontos szerepet kap: ha valami jól van megírva, akkor az ember abból csak tanulhat.

Az írásaiban visszatérő motívum a korosztályi szempont. Vagyis, hogy az olvasóival itt és most élnek, és különböznek más generációktól. Mi az a más, amit a kortársaival nem úgy kell tudniuk, mint az önök előtt járóknak?

Az én generációmat gyakran titulálják a „legrosszabb generációnak”. Megkapjuk, hogy csak a telefonunkon lógunk, és nem csinálunk semmi mást. Lusták vagyunk. Viszont kevés említés esik arról, hogy mennyi mindent el tudunk végezni a telefonon, laptopon, interneten. Azonkívül, hogy fenntartjuk a kapcsolatot az ismerőseinkkel, tanulhatunk is. Idegen kultúrákat, nyelveket ismerhetünk meg. Vagy praktikus információkat szerezhetünk a legkülönfélébb témákról és tevékenységekről. Például, hogyan kell kötni vagy táncolni. Az egyetemi újság írójaként az én lehetőségem és felelősségem emlékeztetni, hogy nem csak az interneten létezik élet. Ezért szeretem a könyv- és a programajánlókat, az életmód megváltoztatásáról szóló cikkeket, mivel ezekkel egyensúlyt találhatunk az internet használata és a valóság megélése között. Ösztönözhetem a saját korosztályombelieket arra, hogy ne csak a telefonjukban éljenek. Az idősebb korosztályt pedig segíthetem abban, hogy megértsék a náluk fiatalabbakat. Szerintem az én dolgom jelenleg az, hogy tájékoztassam az olvasókat arról, mi történik a világban. És mit tehetnek azért, hogy a világ szebb és jobb hely legyen mindenki számára. Közös otthonunk.

Úgy veszi észre, van ilyen kölcsönös érdeklődés?

Rengeteg jele van, hogy az idősebbek próbálják megérteni a fiatalabbat, és fordítva. Az idősebbeket nem tántorítja el, ha eddig valamit jellemzően csak a fiatalok csináltak – ők is szeretnék kipróbálni. Megosztják az életük tapasztalatait és a fiataloknak szóló tanácsaikat. A fiatalok nagy szeretettel fogadják ezt. A fiatalabbak – főleg most, a nagy bezártság idején – próbálják bevonni a szüleiket, nagyszüleiket a mindennapjaikba. Szerintem nagyon fontos, hogy minden generáció megpróbálja megérteni a másikat, és ne csak ítélkezzenek. Ne csak elzárkózás legyen: „én ilyen vagyok, ha tetszik, akkor jó, ha nem, az a te bajod.” Ez lenne a legrosszabb hozzáállás. Mindenki képes a változásra. Minden generációnak igazodnia kellene valamennyit, hogy együtt váljanak képessé nagyobb problémák megoldására.

A mostani összezártság erősítheti vagy gyengítheti a megértés akarásának ezt a folyamatát?

Erősítheti. Az utóbbi pár hétben még többen használják folyamatosan a közösségi médiát. Régi kapcsolatokat újítanak fel vagy csak üzennek, hogy remélik, minden rendben van. Egyre több olyan kihívás születik, ami egymás támogatására szolgál. Vagy azért van, hogy ha akár csak kis időre is, de elfelejtessük a többi emberrel a problémát. Így elég családias hangulat alakult ki az interneten. Úgy tűnik, az emberiség rájött arra, hogy ezt csak úgy tudjuk megélni és túlélni, ha egymást támogatjuk és segítjük. Ami szerintem elég szomorú: egy világjárvány és több ezer halott kell hozzá, hogy az emberiség összefogjon. De végre megtörténni látszik. Remélhetőleg, ha a veszélynek vége és már mindenki újra járhat közösségekbe, az emberek rájönnek arra is, hogy az élet minden perce számít, és minden percéből a legtöbbet kell kihozni. Illetve a vírus után is megmarad az összetartás, kitart több, az egész világot érintő probléma megoldására is.

A tények

A Furmann Dávid-díjról

Furmann Dávid (1979–2006), a fiatalon elhunyt politológus érdeklődése szerteágazó volt, választott szakmáján, a társadalomtudományon kívül érdekelte az irodalom, a zene és az újságírás is – utóbbit a Miskolci Egyetem lapjánál, a MERtnél gyakorolta. A rá és a munkásságára emlékeztető kuratórium tehetséges egyetemi újságírók tevékenységét ismeri el a Furmann Dávid-díjjal.

(A borítóképen: Berényi Barbi: A forma fontos szerepet kap: ha valami jól van megírva, akkor az ember abból csak tanulhat| Fotó: Bujdos Tibor)