„Ez a mi lehetőségünk. Evvel élni akarunk”

„Ez a mi lehetőségünk. Evvel élni akarunk”
© Fotók: Ádám János
Miskolc – Szerencsés pillanat. Termékeny talaj. Elmélyült munka. Még több néző. Interjú: Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával.

Mindegy, mi a történet, a mai rendezőnek, és a mai társulatnak muszáj a jelen társadalmi kérdéseire reflektálnia – mondja, amikor arról van szó, hogy a lassan véget érő színházi évad előadásai pontosan mutatták, hogy a művészet nem elvont, hanem ugyanarról beszél, ami a való életben is figyelmet érdemlő, megoldásra váró, csak nem mindig ismerünk jó megoldásokat.

Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával beszélgettem.

Egy televíziós interjúban mesélte Láng Annamária, hogy a következő évadban két előadásra elkötelezte magát a Miskolci Nemzeti Színháznak. Jó érzés, hogy az egyik legfontosabb magyar színművész, akinek évekre előre minden perce beosztott ezt a színházat választja.

A kaukázusi krétakör főszerepére hívtuk meg ebben az évadban. Jól érezte magát, és mi is örültünk, hogy eljátszotta a mi előadásunkban Grusét. Működött a kémia.

beres-attila-01-aj_650

Szóval: jó döntés volt. És előrelépés.

A tavalyi évadunk igen erős volt, fontos előadásokkal, mint például a Kivilágos kivirradtig, A mi osztályunk. Nehéz a folytatás, de foly­tatni kell – egy színház életében nem csak a kivételes pillanatok számítanak. És nem is csak egy pillanatra kell jónak lenni. Az idei évadnyitón el is mondtam: hullámlovasként elkaptuk a jó hullámot, de nagyon nehéz lesz rajta maradnunk. És sikerült: ugyanolyan jelentősnek érzem ezt az évadot, mint az előzőt. Megint voltak rendkívüli előadásaink. Szakmai sikereink. A közönség szeretetét jelzi, hogy ebben az évadban több lett a nézőnk. Lendületben vagyunk. Két olyan évadunk van tehát, amire igazán lehet építeni. Nagyon fontos természetesen, hogy a következő évadunk is ennek az elmélyült munkának, a gondos szakmaiságnak a jegyében teljen.

Több előadásuk azzal is figyelmet érdemelt, ahogyan a művészet eszközével a múltat a jelenhez kapcsolta – mai helyzeteket is megvilágítva, a saját korunk kérdéseire érthető válaszokkal szolgáltak. Láttuk, hogy az élő színházművészet alkalmas vitákat kiváltani, de itt és most mégsem kerekedtek nyilvános viták az előadásaik nyomán. Nem hagy ez hiányérzetet önben?

A színház tükröt tart az emberek elé. A néző szembesül valamivel, ami arra készteti őt, hogy átgondolja, hogy is van az a valami az ő saját életében. De hogy ez nyilvános vitává alakuljon, az szerintem romantikus gondolkodás.

Lehet, bár nem a romantika miatt kérdezem, hanem mert ez a színház azáltal is korszerű lett, hogy az életünk témáihoz mutatott lehetséges és választható viszonyokat. Távlatokat mutattak: miből mi lehet. Erre mondhatjuk, hogy felelős alkotói gondolkodás. Nehéz érdektelennek vélni, hogy hogyan hat a színház, ha hat.

Nekünk azt tanították, hogy a színház attól élő, ha a ma emberének a ma emberéről beszél. Mindegy, mi a ­történet, a mai rendezőnek, és a mai társulatnak muszáj a jelen társadalmi kérdéseire reflektálnia. Nem feltétlenül azzal, hogy válaszokat ­fogalmaz helyettük, hanem például azzal, hogy kérdéseket tesz fel. Akkor hatásos az előadás, ha a nézők arról ­vitatkoznak, mik az ő válaszaik. De a mi színházunk nem vitapartner, hanem vitát generálhat különböző gondolkodású emberek között.

Magánügyük, mit gondolnak?

Fogalmazhatunk így is. De ha a néző visszajön estéről estére, azt annak tulajdonítjuk, hogy az előzőleg látott előadás hatással volt rá, kíváncsivá tette. Elértük a célunkat: megérintettük a nézőt, gondol­kodásra késztettük, vagy egyszerűen kacagtattuk.

beres-attila-18-aj_650

A színház művészeti és szervezési kérdés?

A színház elsősorban élet.

Az élethez hozzátartoznak a kérdésekre adott válaszok.

Azért ez a különböző magánbeszélgetéseken visszaszüremlik, az egészen súlyos kritikákon át.

Mond példát rá?

Számomra a Ruy Blas az egyik legkedvesebb idei elő­adásunk, vitán felül álló színházi-művészi minőség, de a közönségünk egy része ezt nehezebben fogadta el. Számít, hogyne számítana, hogy mit gondolnak a nézők, talán ez a legfontosabb. Amikor előadást nézek, a szünetben gyakran hallgatom, mikről beszélgetnek. Jó érzés, hogy nem a másnapi ebéd a téma, hanem az dolgozik bennük, amit láttak. Tudom, ezek egyedi esetek, nem alkalmasok az általánosításra, de elmondhatom: Miskolcon nagyon felnőtt, igen értő közönség jár a színházba. Ugyanígy fontos visszajelzésünk a szakmai kritika. A színházunk előadásainak az elmúlt két évadban igazán alapos elemzésekben volt részük – ezek többsége a kedvező fogadtatás hangján íródott.

Mi érdekli abban, amire odafigyel?

Hogy okozott-e bármit, amit csináltunk. Elég volt-e ahhoz, hogy ki tudjuk szakítani a nézőt a hétköznapi életéből. Ha ma visszanézünk egy hetvenes évekbeli tenisz világversenyt, azt vehetjük észre, hogy egy mai tizenéves simán US Open döntőt játszhatna. Körülbelül ez a különbség a gyorsaságban. És akkor az komoly, estéről estére megválaszolandó kérdés: van-e még arra lehetőség, hogy hétszáz embert három órán keresztül egy történet lekössön. Szerintem a Miskolci Nemzeti Színház ma arról szól, hogy van. Szerintem folytatódnak a nézőkben ezek az előadások, beszélnek ezekről otthon, a munkahelyeiken. De az a kor elmúlt, hogy egy színházi előadás felbolygassa az életet. Azért jó előadás például a Kabaré, mert felkínál egy értelmezési lehetőséget ­arról, hogy miként alakulhat ki a diktatúra egy olyan szabad helyen, mint az 1930-as ­Németország, mint a Kit Kat Klub. Erről lehet vitatkozni. Igaz? Nem igaz? Sok? Nem sok?

beres-attila-06-aj_650

Honnan a lendület, amit szóba hozott?

Itt ez a több mint száz művészből álló társulat és ­mindenki azt érzi, a balettművész, a ­színész, a zenész: ez a mi lehetőségünk. Evvel élni akarunk. Valami nagyon jó történik most itt Miskolcon. Elindultunk valamerre ezen az úton, és innen nem érdemes másként csinálnunk. Több, több és több kell belőle – és ez nem a kis gömböc-effektus és nem is „Kaposvár szindróma”. Ez Miskolc! Vagy ha úgy tetszik: Miskolci Nemzeti Színház szindróma.

De mi ez?

Jó dolog. Alapvetően ­szerencsés pillanatban, nagyon termékeny talajon fogant meg ez az újfajta ­színházi gondolkodás. Nem az enyém: a miénk. Amit mi, alkotótársaimmal, a művészeti tanáccsal meg akartunk csinálni, amiről azt gondoltuk, a nemzeti színháznak ilyen a struktúrája, a műsorpolitikája, a játékrendje. Egyedi. Ezek az esztétikai-művészet­politikai elvek azt szolgálják, hogy ez a lendület nehogy megtörjön, hanem új erőre kapjon. Marad a sokszínűség. Ez nekünk, ­alkotóknak is jó. Jó a ­nézőknek is, mert van ­kínálat, tudnak válogatni.

Bujdos Attila


A tények

Az interjúban emlegetett művészeti tanács a Miskolci Nemzeti Színház művészeti arculatáért, programjaiért felelős testület. Tagjai színházi rendezők: Béres Attila igazgató, Szabó Máté művészeti vezető, Keszég László, Szőcs Artur, Rusznyák Gábor.

A 2018-2019-es évad

Kálmán Imre – J. Brammer-A.Grünwald: A Cirkuszhercegnő

Csehov: Három Nővér

Thornton Wilder – Michael Stewart – Jerry Herman: Hello, Dolly!

Erkel Ferenc: Hunyadi László

Edmond Rostand: Cyrano

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Békés Pál – Várkonyi Mátyás: Félőlény

Brecht – Dessau: Jó embert keresünk!

Eldridge: Ünnep

Shakespeare: A velencei kalmár

William Shakespeare – Enyedi Éva: Lear

Benkó Bence – Fábián Péter: Eklektikon 2048

Mikó Csaba: Agavé

Pályaválasztás (tantermi)

Álom luxuskivitelben (táncelőadás)

Shakespeare: Szentivánéji álom (táncelőadás)


Színház a POSZT-on

Az idei Pécsi Országos Színházi találkozó – 2018. június 7-e és 16-a között – versenyprogramjában ott lesz Bertolt Brecht és Paul Dessau művének, A kaukázusi krétakörnek a Szőcs Artur rendezte miskolci változata. A POSZT közönsége a kísérőprogramban láthatja Neil Simon Furcsa pár című vígjátékát, a miskolci társulat előadásában, Béres Attila rendezésében.