Eszébe sem jut: „jaj, dolgozni kell menni”! – Arcok a megyéből: Hidegh Lajos, a sokarcú ember

Akt.:
Hidegh Lajos munka közben
Hidegh Lajos munka közben
Miskolc – Földmérő, focista, edző, sakkozó, vendéglátó üzletvezető, gyógymasszőr, kisállatgondozó asszisztens, állattartó.

A nem is teljes felsorolás egyetlen embert takar: Hidegh Lajost, a B.-A.-Z. Megyei Kórház Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályának gyógymasszőrét. Az 53 éves férfi annyi mindennel foglalkozott már, hogy nem könnyű megrajzolni az életét. Ennek ellenére győzködni kell, hogy van annyira érdekes, hogy másoknak bemutassuk.

„Taktaharkányban születtem, Tokajba jártam középiskolába. Ott kezdtem focizni. Jóllehet földmérőként végeztem, én futballista akartam lenni – akkor még nem volt szégyen. Játszottam a tokaji, a rakamazi csapatban, Nyíregyházán NB I-esként is, majd három és fél éven át NB II-esként. Nyíregyen főállású focista voltam, irányító középpályás. Közben adódtak lehetőségek, hogy továbbképezzem magam, megszereztem a vendéglátó üzletvezetői képesítést. Időközben a szüleimnél egyre többet kellett besegíteni idősebb koruk miatt, úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Taktaharkányba.

Elsőre első

Rákérdezek a többes számra.

– Még Tokajban kezdtem udvarolni a páromnak, 1983-ban összeházasodtunk, a gyerekeink Nyíregyházán születtek, 85-ben a lányunk, két év múlva a fiunk… – mondta Hidegh Lajos. – A hazaköltözés nem esett nehezemre, hiszen nemcsak én születtem ott, de a szüleim és az ő nagyszüleik is. Hét évig dolgoztam a tokaji kisállatrendelőben asszisztensként, ahol mindenféle munkát végeztem, nagyon változatos volt, szerettem ott lenni. Ezen állásomnak és dr. Liszkai Ferenc állatorvosnak, aki ennek a csapatnak hosszú éveken át oszlopos tagja volt, köszönhetem, hogy bekerültem, majd néhány éven át játszhattam a Magyar Állatorvosi Válogatottban, annak egyetlen nem orvos tagjaként. Az orvosi világjátékokat 2002-ben Magyarországon rendezték meg, 23 sportágban, ötezer versenyző részvételével. A napi focimeccsek mellett neveztem a sakkversenyre is, egyedüliként képviselve Magyarországot. Engem is váratlanul ért, hogy sikerült megnyerni a világbajnoki címet egy olyan ötvenfős mezőnyben, amelyben a világ minden tájáról érkeztek sakkozók.

Megállítom a sakknál: honnan a sakktudománya?

– A családból jött. A szüleim, akik egyébként földművesek voltak, időnként le-leültek sakkozni. Így mi gyerekek, a nővérem, a bátyám és én, megismertük tőlük a lépéseket.

Lajos mindemellett edzős­ködött is: NB III-as Rakamazon négy utánpótlás­csapatnál, a Bozsik program keretében, két évig pályaedzője volt a felnőtt csapatnak. Néhány környező település csapatánál voltam játékosedző. Mindeközben indult egy gyógymasszőrképzés, hát belevágott.

Kis kiruccanás

– Mindig is érdekelt ez a szakma, 2007 óta gyógymasszőrként dolgozom a B.-A.-Z. Megyei Kórházban. Egy év kihagyással. Erre az időre 2011-ben fizetés nélküli szabadságot kértem. Húszéves korom óta szerettem volna belekóstolni a külföldi létbe, de akkoriban szinte lehetetlenségnek számított, s a gyerekek is kicsik voltak. A gyerekek felnőttek, önállóak lettek. Egyébként a fiammal együtt mentünk ki Angliába. Ő csak fél évre tervezte a kint létet, én kitöltöttem az egy évet.

Az első utcai sakkozó

Lajos az első héten egyedi dologgal próbálkozott.

– Azt szoktam mondani, én voltam Londonban az első utcai sakkozó. Vittem a sakkot, s kiültem vele egy-egy helyre, például a Hyde parkba. Kitettem a kalapba kezdetnek egy fontot, s kiírtam: aki leül mellém játszani, tegyen mellé egy másik fontot. Ha én nyerek, enyém az egy fontja, ha ő, övé az összes pénz. Hamar kiderült, hogy napi hét, nyolc, tíz fontnál több nem jön össze, ami semmire sem elég. Merthogy játszani szívesen leültek, de pénzben csak kevesen.

Lajos persze nem adta fel: heti két nap kórházban, három napon át építkezésen dolgozott, vasárnap pedig színházjegyet árult. Ezeken megint nem lehet átlépni: mikor mi volt a dolga?

– A kórházban öt fontért dolgoztam óránként, betegeket tologattam (ott az ággyal együtt szállítják a betegeket vizsgálatra), segítettem nekik az öltözködésben. Gyógymasszőrként nem alkalmaztak szakmai nyelvvizsga nélkül, azt viszont nem könnyű letenni. Az építkezésen gipszkartont kellett cipelni az emeletekre. A színházjegy-árusítás pedig a belvárosban folyt, ahol sok jegyüzér iroda működik (mind ázsiaiak), ők alkalmazzák a jegyeladókat. Hogy ne tűnjenek fel a színházi jegyirodák dolgozóinak (jegyüzéreknek nem adhatnak el jegyet), hetente mindenki csak egy napot – magyarázza. Elmeséli azt is, jelentkezett utcaseprőnek is, amiért kétszer annyit kaphatott volna, mint kórházi dolgozóként. Tízen jelentkeztek, egyedül őt nem vették fel…

Az angliai „kiruccanást” így összegezi: „Sok szép élményem volt: több színházi előadást láttam, többek között az Oroszlánkirályt, nagy futballmeccsekre is eljutottam, kétszer magától Gera Zoltántól kaptam a jegyet, pár napot Skóciában is eltölthettem. Angolokkal laktam, dolgoztam, ennek köszönhetően sokat tökéletesedett a nyelvtudásom”.

Lehet háromezerrel több?

Ennek apropóján Lajos elmeséli, eleinte a hiányos nyelvtudásból akadtak kellemetlenségek. Kórházi dolgozóként előfordult vele, hogy elmondták, mit kell tennie a beteggel, de nem értette, s nem volt, akitől még egyszer meg lehetett volna kérdezni. Egyszer pedig egy másik, megbetegedett magyar helyett két hónapra beállt dolgozni. Egy alkalommal kiadták, hogy kétszázötven bagettel kevesebbet kell legyártania, ám ő kétszázötvennel többet, azaz a szükségesnél ötszázzal többet készített.

– Éreztük magunkat néha megalázva is, olyannyira, hogy megfogalmazódott bennünk: otthon van a helyünk.

Ennyi belefért

Felvetem, bizonnyal a párja sem vette zokon, hogy nem marad tovább.

– Harminckét éve élünk boldog házasságban, úgy gondoltuk, egy év belefér, több nem.

Vajon azóta nyugton van: gyógymasszőrködik és kész? Á, dehogy!

– Az encsi csapatban sakkozom. Minden sakkversenyen részt veszek, a legutóbbi, országos megméretés 26-án volt Kazincbarcikán. Évek óta megrendezik Sárospatakon a hétfordulós sakk- és hétfordulós pingpongversenyt, melyet sakkpongnak neveztek el. Mindenki küzd mindkét sportágban, majd a kettő eredményeit összesítik. Itt először negyedik, aztán ötödik, legutóbb hatodik lettem – ebben hátrafelé csúszom – szögezi le Lajos.

Ám van, amiben nem adja lejjebb: harminc éve hobbija a díszbaromfitartás. Saját keltetője is van. Nyaranta 400–500 pulyka, kacsa, liba legelész a tágas porta gyepén, ilyenkorra már „csak” 70–80. A nagyját eladta: elmaradhatatlan árusa az ónodi vásárnak.

– A feleségem szokta kérdezni: „Kell ez neked?”. Merthogy én másfél órával korábban kelek, mint ahogy a munkába el kell indulni. De én szívesen csinálom, azontúl, hogy nekünk nem kell vennünk a tojást, a baromfit, nagyon szeretem az állatokat. Van három kutyánk és három cicánk is.

Minthogy Lajos vonattal jár dolgozni, kissé későre nyúlik a hazaérkezése. Így ő hetente „csak” kétszer fut egy-két órát (fut, pedig mindkét térdét műtötték már, az egyiken műtetlen keresztszalag-szakadással). Tegyük hozzá, hetente kispályáznak is a kórházi műfüvön a kollégákkal. Lajos büszke arra, hogy a felesége, akit három éve vett rá a futásra, hetente 4–5 estét is futással tölt. – „Lekörözött” – mondja.

Arról faggatom, ha a sok tevékenysége közül egyet meg kellene neveznie mint legkedvesebbet, melyiket választaná, s miért.

– Ezt, a mostani munkámat, a kórházi gyógymasszőrködést. Soha eszembe se jutott még úgy munkába indulni, hogy „jaj, dolgozni kell menni”! Rengeteg érdekes emberrel találkozom, sok közöttük a szimpatikus. Itt, a rehabilitációs osztályon különösen jól el lehet beszélgetni, rengeteg sztorit gyűjtünk be. A kórháznak van egyfajta varázsa, a sok fehér köpenyes kolléga egy összetartó közösséget alkot. Egy-egy kezelés három-négy hete alatt valamennyi javulást mindenkinél elérünk, amiért a legtöbben hálásak nekünk. Nem tudom, van-e még olyan terület, ahol ennyiszer elhangzik köszönetképp: „Isten áldja meg a kezét”.

Szalóczi Katalin


A család

Lajos felesége, Katalin 32 éve óvónő, 20 éve a taktaharkányi óvodában dolgozik.Lányuk, Eszter 11 éves kora óta különböző NB I-es csapatokban szerepel, jelenleg a szigetszentmiklósi csapat játékosa. 2000-ben elnyerte a Magyar Köztársaság „Jó Tanuló, Jó Sportoló” címét. Ifjúsági játékos korában egyszer kijutott a világbajnokságra, egyszer pedig az Európa-bajnokságra. Turizmus és vendéglátás szakot végzett, de más területen dolgozik.Fiuk, Gábor történelem szakon, nemzetközi kapcsolatok specializáción végzett. Jelenleg főállású sakkoktató, Debrecenben él. Az Edelényi VSE igazolt versenyzője és játékosa.








hirdetés