„Mindenkinek egy dolog jár a fejében: festeni egy tényleg jó képet”

Lukács Róbert: Fontos a keresés, az egyik legfőbb motivációja a művészetnek. Keresni magadat. Az utat...
Lukács Róbert: Fontos a keresés, az egyik legfőbb motivációja a művészetnek. Keresni magadat. Az utat...
Miskolc – A művész szerint fontos, hogy Miskolcon működjön egy komoly művészeti iskola. Interjú: Lukács Róbert Mazsaroff-díjas festőművésszel.

A napokban immár tizedik alkalommal adták át a Mazsaroff-díjat: az alapító Nikolaeva Máriától Lukács Róbert festőművész vehette át az elismerést. Erről is beszélgettünk – tegeződve, ugyanis négy évtizede ismerjük egymást.

Egy csúnya kép is lehet jó, sőt. Egy festménynek jónak kell lennie, nem szépnek.” Lukács Róbert

Jelentős elismerés a Mazsaroff-díj eddigi pályafutásodban?

Lukács Róbert: Természetesen! A legjelentősebb eddig. Ez az elismerés eddigi munkám gyümölcse. Annak a 20–22 évnek, amelyet a város kortárs művészetébe belefektettem. Másrészt ez a díj egy kitűnő motiváció. Motiváció, hogy az előttem álló egy évben keményebben dolgozzak, hogy egy év múlva egy jó kiállítást csinálhassak.

Fiatalon kerültél kapcsolatba a rajzolással. Emlékszel még, hogyan kezdődött?

Lukács Róbert: Olyan 12-13 éves voltam, amikor valamilyen újsághirdetésben – lehet, hogy éppen az Észak-Magyarországban – megjelent, hogy a Gárdonyi Művelődési Házban van felvételi felkészítő rajzból, amit Máger Ágnes tart. A szüleim beírattak. Emlékszem, amikor odamentem, azt hitte Ági néni, hogy a szüleim közül akar valaki rajzolni. „Nem!” – mondta apám. „A gyerek!” Mert ez a tanfolyam nem általános iskolásoknak szólt, hanem egyetemi előkészítő volt. Így aztán én voltam a legfiatalabb. Jó volt nagyon, meg is ragadtam, három évig ott is voltam. Sokat tanultam, majd rajzos lettem a Zrínyiben.

Az már célirányos volt?

Lukács Róbert: Persze! A családom egy része a gépiparit favorizálta, ám én ragaszkodtam a Zrínyi rajz tagozatához. Felvettek. Ott, abban az időben a város jelentős rajztanárai oktattak. Az a Máger Ágis három év sokat számított, és az is korán eldőlt, hogy rajzzal akarok foglalkozni a későbbiekben is. Gimis koromban végig bennem volt, hogy rajztanár akarok lenni. Gyerekkorom óta ezt csináltam, állandóan rajzoltam és láttam az engem tanítókat, azt, hogy jó dolog mindezt át- és továbbadni. Emlékszem, beadtam a Képzőre is a felvételi lapot, de végül nem mentem el, mert egy hétig fent kellett volna lakni a felvételi miatt a fővárosban, nekünk meg se kapcsolat, se szállás nem volt, így a maradt a tanárképző főiskola. Kellett valamit választani a rajz mellé, a matek lett az. Az is elég jól ment, jártam matekfakultációra is. Elsőre talán távol áll a művészettől, ám az egzakt, racionális gondolkodás benne van a figurális ábrázolásban. A főiskolán már nagyon tudatosak voltunk. Nagyon művészek akartunk lenni, elszántak voltunk már az elején.

„Művészek akartunk lenni” – mondod. Ez mit jelent? Mit jelent ma festőművésznek lenni?

Lukács Róbert: A fene tudja. Csinálod a dolgodat, és próbálsz reagálni a világ történéseire és változásaira. Ez a művész feladata. Érzékenyek is vagyunk, és talán sokkal hamarabb észre is vesszük azokat a dolgokat, amire nekünk reflektálni kell. Azt hiszem, hogy a jó művészek valami ilyet csinálnak, reflektálnak.

Voltak útkeresések: a hiperrealista látásmódra mikor találtál rá?

Lukács Róbert: Ez már nem a főiskolán, hanem a pécsi egyetemen jött. A főiskola után elkezdtem tanítani az akkori Eötvös Művészeti Iskolában. Azok az évek – egy évtized – fontosak a mai napig az életemben. Nagyon jó csapat volt, szívesen emlékszem vissza, tartjuk a kapcsolatot. Büszke vagyok az ottani diákjaimra, akik mára művészekké értek. Azokban az években jártam a pécsi egyetem művészeti karának vizuális nevelőtanár szakára. Ott változott meg sok minden. Előtte absztrakt festészettel foglalkoztam, nagy méretű nonfiguratív képeket festettem. Az első sikereimet is azzal értem el. 1994-ben például, még a régi Miskolci Galériában volt a Téli Tárlat a Déryné utcában. Rettentően büszke voltam arra, hogy bekerült a képem. Amikor bementem megnézni, egészen furcsa érzés fogott el, hiszen Szalai Lajos képe mellett volt az enyém. Nyilván véletlen volt mindez, de számomra nagyon fontos momentum volt. Ott akkor, abban a pillanatban eldőlt, hogy ezt akarom csinálni. Azt sem bántam, hogy az első nyomtatott katalógus, amiben a munkám szerepelt, fekete-fehér volt. Azóta szinte mindegyik Téli Tárlaton ott voltam. De vissza az egyetemhez! Oda még az absztrakt képeimet vittem, de ott megváltozott sok minden. A fősulin és Pécsen is jó mestereim voltak: a tanárképzőn ott volt Barczy Pál, Lukács Gábor, Szepessy Béla, az egyetemen Somody Péter. Péter sokunk látásmódját megváltoztatta. Ő vallotta, hogy szét kell nézni, hogy mi a trend. Szép lassan átértékelődtek bennem a dolgok és nyitottabb lettem sok mindenre. A vizsgamunkám már ennek szellemében született, talán néhányan emlékeznek a „Hétköznapi Galéria” című sorozatomra. Onnantól kezdve ezt a vonalat vittem, de persze ez egy tudatos gondolkodás is. Az, hogy elkezdtem keresni egy utat. Fontos a keresés, az egyik legfőbb motivációja a művészetnek. Keresni magadat. Az utat. Nem biztos, hogy jó, ha korán rálelsz, de lehet, hogy igen, nem tudom. Előbb vagy utóbb úgyis rátalál valamire az ember, ha keresi, és tudni fogja, hogy ezt kereste.

Szempont egy művésznél a festmény eladhatósága?

Lukács Róbert: Nehéz kérdés. Az eladhatóság sem biztos, hogy fontos, de szerintem a kortárs művészet nem keres célközönséget. Egy csúnya kép is lehet jó, sőt. Egy festménynek jónak kell lennie, nem szépnek.

Nincsenek művészek a családodban. Ez hátrány volt az életedben?

Lukács Róbert: Nem tudom milyen az, ha művész van a családban, ezért nem volt nehéz, nem éreztem soha annak. Csináltam azt, amiről azt gondoltam, hogy csinálnom kell. Van néhány jó barátom, akikkel közösen vállaltuk ezt annak idején. Gyakorlatilag egymást tanítottuk, hogy például miként kell kifeszíteni egy vásznat. Jó lett volna persze, ha valaki megmutatja, de megtanultuk. A tanításban éppen az az egyik legjobb, hogy az ember átadja mindezt. Egyébként apám és anyám is jól rajzol, ügyes kezűek. Apám nagyon gyakorlatias, ebben nőttem fel. Annak ellenére, hogy nem műteremben születtem, azért voltak nekünk otthon komoly festészeti albumaink, amelyek szinte mindennap a kezemben voltak, kis srácként tudtam kívülről például a Csontváry- és a Csók István-képek címeit. Benne voltak az albumban, megtanultam. A szüleim mindig támogattak ezen az utamon.

Fontos, hogy egy művész valamilyen közös gondolkodású csoportba benne legyen?

Lukács Róbert: Hogyne! Nekem a MIKOR csoport volt ez közel tíz évig, ám a közelmúltban megszűnt a csoport. Pályáztunk, utaztunk, kiállítottunk külföldön is. Az is belefért, hogy külföldi művészeket is visszahívjunk. A válság utáni időszakkal lett vége igazándiból.

A Mazsaroff-díj milyen feladatokkal jár?

Lukács Róbert: Jövőre nekem kell kiállítanom a galéria kamaratermében, a fejemben összeállt már a koncepció, az, hogy mit szeretnék. 10–12 képet meg kell festenem, ez az év erről fog szólni. Megmarad az, amit most képviselek, de igyekszem frissíteni és valami újjal jelentkezni. Persze az első figurális képeimhez képest a mostaniak is teljesen mások.

20 éve vagy pedagógus is: válságban van a művészeti oktatás?

Lukács Róbert: Azt mondanám inkább, hogy nehéz helyzetben van, mert igazán senki sem támogatja. Olyan, mintha nem lenne gazdája. Meg kell nézni, hogy mi történt a művészeti szakközépiskolákkal. A gyerekek nem változtak: mindig vannak tehetségek köztük, ráadásul itt mászkálnak közöttünk, de ha nincs hová menniük, hogyan vegyük észre, hogy tehetségesek? Azért lenne fontos, hogy Miskolcon működjön egy komoly művészeti iskola, mert a régióban élő tehetséges gyerekekből lesznek a jövőben a régió művészei. Még akkor is, ha ennek az az ára, hogy valamilyen komoly feltételrendszerrel vissza kell őket csábítani mondjuk a művészeti egyetem után Miskolcra. Sok olyan művész van, aki innen indult, de nem jönnek vissza, mert nincs miért. Nyilván Budapest a lehetőségeivel csábítóbb, amivel nehéz versenyezni, mégis fontos lenne a „visszacsábítás” lehetősége a megyeszékhelynek.

A hétvégéd neked is be van táblázva – éppen a tehetségek miatt.

Lukács Róbert: A Miskolci Galéria szervezésében van egy tehetséggondozó program, így minden péntek délután és szombat délelőtt az alkatóházban tartok rajzórákat, most éppen 15-16 tehetséges diáknak.

Milyen céljaid vannak az elkövetkezendő 10, netán 20 évben – már ha lehet ennyire előre tervezni?

Lukács Róbert: Mindenkinek egy dolog jár a fejében: festeni egy tényleg jó képet. Amikor az ember megáll egy galériában egy tényleg jó munka előtt és arra gondol, hogy soha az életben nem fogok ilyen jó képet festeni. De igyekszünk.

Juhász-Léhi István


Névjegy

  • Lukács Róbert Miskolcon született 1972-ben.
  • Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban végezte, majd a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán rajz-matematika szakos tanári diplomát, később a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerzett vizuális nevelőtanári diplomát.
  • Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.
  • A Miskolci SZC Szemere Bertalan Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiuma tanára.
  • Nős, egy fiúgyermek édesapja. Szabadidejében szívesen kerékpározik.