A hős tarcali káplán emléke

A tarcali megemlékezésen
A tarcali megemlékezésen - © Fotó: BG
Tarcal – A málenkij robotra elhurcoltakra emlékeztek Tarcalon.

Tarcalon a Királyudvarnál idén is megemlékeztek azokról, akiket a településről a második világháború végén a Szovjetunióba vittek málenkij robotra.

Emlékeznünk kell azokra, akiket Tarcalról hurcoltak el.” Butta László

Emlékezés

– Emlékeznünk kell azokra, akiket Tarcalról hurcoltak el málenkij robotra, akik közül sokan nem tértek vissza, és azokra is, akik végül szerencsésen hazatértek, és akik közül néhányan még mindig velünk vannak – mondta ünnepi beszédében Butta László, Tarcal polgármestere.

Az ünnepségen külön fel­elevenítették Szerednyei János példáját, aki önként ment a Szovjetunióba, ahol végül 26 évesen életét vesztette.

Szloboda János 1920. május 26-án született Szerencsen. A szemináriumban kérték, hogy magyarosítsa a nevét Szerednyei Jánossá. 1944. június 11-én szentelték pappá a kassai dómban. Az első szentmiséjét Szerencsen mutatta be. Felszentelése után Tarcalra nevezték ki káplánnak.

Kollektív megtorlás

1945. január 23-án Tarcalt is elérte a kollektív megtorlás. 72 évvel ezelőtt ezen a napon gyűjtötték össze az un. Király­udvarban a közel 130 tarcali civilt. Néhányan az ablakon át el tudtak szökni.

A káplán elment az orosz parancsnokságra hívei érdekében. Ott azt mondták neki: „Ha annyira szívén viseli a tisztelendő úr a hívei sorsát, jöjjön maga is velük!”. Két óra haladékot kért. Hazament, összecsomagolt, fogta a hegedűjét és két óra múlva útra készen, mosolyogva beállt a hívei közé az első sorba erősítőnek, vigasznak. „Én vagyok a jó pásztor – mondja az Úr –, a jó pásztor életét adja juhaiért”. Ő is jó pásztor akart lenni, aki a bajban is kitart hívei mellett.

Ettől a perctől vigasztalója, erősítője volt híveinek. Soha egy pillanatra sem tévesztette szem elől, hogy ő pap. Az ő hivatása a vigasztalás, a bajba jutottak segítése. Már a fogdában felcsengett kedves hegedűje, melynek dallamai később is sokat vigasztalták a kétségbeesett, reményt vesztett magyar szíveket. Szerencsről indulva 17 nap után érkeztek meg a Donyecki szénbányák vidékén Voroshilovka nevű helységbe.

Bányásznak osztották be a Lenin bányába. Erős, egészséges ember volt, a munkában mindig élen járt. Nem kért könnyebb munkát, megkülönböztetést. Patrik Józseffel ketten voltak felszentelt papok. Csak titokban végezhettek misét, gyóntatást, betegellátást.

Tragédia

1947. július 25-én délután készültek a műszakváltásra. Ekkor már legyengült fizikai állapotban volt. Egy ismerősének feltűnt szomorúsága. Megkérdezte tőle: „Mi a baj? Baljós érzésem van, egy hete irtózom lemenni a bányába”. Ismerőse próbálta felvidítani. Másnap, 26-án éjfél után, fél kettő tájban a hatalmas újonnan feltárt négyes bányából jöttek fel.

Túldolgozták akkor is a munkaidőt, nem csoda, hogy fáradtan a csillékben igyekeztek a napvilágra. A csille lezuhant, a kétszáz méter mélységben lévő bányafolyosón találták meg holtan. Az ott gyűjtött pénzéből vásárolt fekete ruhájába öltöztette fel barátja, a tarcali postakiadó Nagy István.

Egyedül őt – a káplánt – engedték koporsóba temetni. Még az oroszok is tisztelték, hogy pap létére a munkások között az élen dolgozott. Nagyon szép júliusi vasárnap volt. Akik nem dolgoztak aznap, kimehettek a temetésére.

A 16/2. számú kereszt tövében hirdeti a tábla: „Szerednyei János, élt 26 évet”. Nyugodjék békében messze földön, a donyecki szénbányák hatalmas salakhegyeinek árnyékában.

Akik hazajutottak azt mondták: „Szerednyei János mártírhalála kellett ahhoz, hogy mi, akik életben maradtunk, hazajöhessünk. Hogy ő odamaradt, nem is lehetett másképpen, hiszen azért jött ki önként, hogy együtt legyen híveivel a szenvedésben”. Az utolsó időben sem hagyta cserben nyáját, magyarjait. Akik éltek, hazamentek, azoknak már nem volt szükségük rá, de az a sok híve, akik ott maradtak, s némán, csöndben fekszenek a voroshilovkai fogolytemetőben, ne legyenek olyan árvák. Ő is közéjük vágyott, hogy a nyáj a temetőben se maradjon pásztor nélkül.

Az ő szavait idézve: „S ha földi honba nem is visz az út, az örök hazába mindenki hazajut”.

Tarcal lakossága a hősi halált halt káplán tiszteletére 1991-ben emléktáblát helyezett el a Római Katolikus Templomban.

– ÉM –








hirdetés




hirdet�s