„És akkor ezt a színész nyilván ki is használja, és minden este mást csinál”

Akt.:
Rusznák András a Ványa bácsiban, Asztrov szerepében
Rusznák András a Ványa bácsiban, Asztrov szerepében
Miskolc – Kitágított tér és idő. Szabadság és kétségek. Amitől mindenki retteg. Interjú Rusznák Andrással.

Ha nagyon közel vagyok hozzá, nem veszem észre a részleteket. Ezt mondja Rusznák András arról, miért nem tudna a megélt apaszerep tapasztalataival eljátszani egy színpadi apaszerepet. Most, még. Beszélgetés alakításról, tökéletességről és elégedetlenségről, az írás fontosságáról és operaénekesi vágyakról.

– Amikor először láttam színpadon, azt gondoltam, íme, egy kész drámai hős, sikerül majd neki, ami a legnagyobbaknak. Mostanában viszont nem erre teljesedik ki a pályája: a személyisége oldottabb, vidámabb vonásait használó szerepekben látható. Szokott-e úgy gondolni magára, hogy az eddig megtett útja, a képességei és a tudása alapján hová juthat el a szakmájában?

Rusznák András: Amikor tervezek, más jár a fejemben. Soha nem képzeltem még el, milyen lehetek tíz vagy húsz év múlva. Ért egy-két fontos élmény, találkozások színművel, szereppel, rendezővel. Ezek erősen élnek bennem, ilyenekre vágyom, ilyeneket szeretnék még az életemben.

– Mit kapott ezektől a találkozásoktól?

Rusznák András: Ezek főként főiskolás élményeim. Tudom, sokan mondják, hogy a színész folyamatosan bontakozik ki – az ember megismeri önmagát a szerepei által. Ez nem közhely, tényleg így van. Fontos pillanataim voltak, amikor saját magamból, vagy magamból is rájöttem valamire. Ez nagyon mély nyomot hagy. Fantasztikus élmény. Nem tudom jól elmondani, milyen érzés, hogy mihez hasonlítsam. Más összefüggésekben még nem találkoztam ilyennel az életemben. De amikor a jövőre gondolok, egyáltalán nem a színházra gondolok.

– Hanem? Civil dolgokra?

Rusznák András: Középiskolás korom óta írok. Nagyon szeretnék ezzel komolyabban foglalkozni. 2012-ben találkoztam a párommal, a kislányom anyukájával, Cserhalmi Sárával, aki filmrendező. Saját maga írja a forgatókönyveit. Írnánk együtt is forgatókönyvet. Már el is kezdtük. És írnék másról is, mert annyi minden érdekel.
Ez kétféle út az önkifejezéshez, az önfelmutatáshoz.

– Az írásban az írás szabadsága érdekli? Hogy maga döntheti el, miről ír? Mert a színház ehhez képest kötött pálya: azt a szerepet kell játszania, amelyiket kapja.

Rusznák András: Sokáig élt az bennem, hogy mindent le tudok írni, ami másként nem jönne ki belőlem. A főiskolán sokáig zárkózott voltam. Mindig azt mondták: „kevés”, „nem jó”. Álltam a színpadon, két méterre tőlem ott ültek, és olyan halkan szólaltam meg, olyan hangon beszéltem, hogy nem lehetett hallani. Utána kiírtam magamból, hogy miről akartam a színpadon beszélni, miről szól ez a monológ, mi a baja ennek az embernek. Nem a mankóm volt ez, hiszen az írást korábban elkezdtem. Az írásban nagyon élesen és nagyon intenzíven vagyok jelen. Mert akkor egyedül vagyok. Csak úgy tudom csinálni. És jól érzem magam.

– Van olyan téma, amit csak ön tud megírni, mert senki másnak nem olyan fontos?

Rusznák András: Biztosan lesz ilyen. Vagy lehet: van is. De nem így választok. Szeretek hosszan elidőzni egy-egy probléma felett. Sokan mondják is rám, hogy kicsit lassú vagyok. Úgy általában, az életben.

– Mindennek megvan a maga tempója – honnan lehet akkor ilyen biztonsággal tudni valakiről, hogy lassú?

Rusznák András: Feltesznek egy kérdést, és tovább tart a választ megelőző szünet, mint általában. Egyébként szeretem a lassúságot, nekem ez jól esik. Ha hagyok rá időt, olyan részleteket veszek észre, amik mellett más emberek esetleg elmennek. De lehet, hogy ez nem így van.

– A színészetében mennyire fontos a figyeléssel töltött idő?

Rusznák András: A színházban szabott idő van. Nekem ez kevés – természetesen a saját nevemben nyilatkozom: soha nem készül el hat vagy nyolc hét alatt a szerep. Sőt, azt sem tudom, egyáltalán elkészül-e. Vagy mi készül el. Erről tényleg fogalmam sincs. Lehet-e arra az estére azt mondani, hogy százszázalékos, amikor végig azt érzem, hogy benne vagyok a pillanatban, kitágítottam a teret és az időt, a kezemben van az irányítás. Ma este ilyen volt. Holnap meg másmilyen lesz. Arra sem mondhatom, hogy az meg csak kilencvenöt százalékos.

– De valaki csak megmondja, hogy készen van-e?

Rusznák András: De ki?

– A rendező? A közönség? A kritika? Vagy nincs, akitől elfogadná?

Rusznák András: Mondhat akárki akármit, hogy ilyen jó vagy olyan jó, ha én belül mást érzek, nem fogom elfogadni, sem a rendezőtől, sem senkitől. Hogy én mit gondolok, nekem ez a legfontosabb.

– Gyakran van, hogy úgy érzi: ez nem volt jó?

Rusznák András: Igen, gyakran. Ez semmi másnak nem köszönhető, csak a belső bizonytalanságomnak, a kishitűségemnek.

– Az nem túl jó, ha az ember tele van kétségekkel.

Rusznák András: Egyrészt borzasztóan rossz, másrészről viszont jó is.

– Nem látom a jó oldalát.

Rusznák András: Nincs megnyugvás, egy pillanatra sem. Ez segít életben tartani az egészet. Hogy soha ne veszítsem el a kíváncsiságomat. Van olyan darab, amit már levettünk a műsorról. Arra például sokan mondták, hogy jó volt, sokan meg azt, hogy nem. De én végig éreztem, hogy soha nem sikerült eljátszanom a szerepemet.

– Nyugtasson meg, ugye, nem Rusznyák Gábor Másik Sirály-rendezéséről beszél?

Rusznák András: Most, hogy mondja: Trepljovot sem sikerült eljátszanom.

– Akárhányszor láttam, mindig nagyon nagy élmény volt. Méltatlannak érzem, hogy ennek a szakma figyelmétől távol kellett történnie. Kár, hogy kevesen tudhatják, mennyire fontos előadás született.

Rusznák András: Gábor kifejezetten kérte, hogy minden este más és más legyen. És olyan legyen, amilyen éppen az a nap – nekünk. Emiatt borzasztóan haragudtam a próbafolyamat közben. Aztán az előadás közeledtével jobban, aztán pedig az előadás alkalmával. De ettől működött. Minden pillanata aszerint alakult, ki milyen állapotban érkezett a színházba. Beléptünk a színpadra, és azok a hatások, amelyek engem és a többieket aznap értek, azok is befolyásolták az aznapi előadást. Született valami, ami mindig más és más volt.

– És melyik volt az az előadás, amire sikerületlenként gondol?

Rusznák András: Nem szeretnék egyet sem mondani. Van ilyen. Nem is egy.

– Akkor arról kérdezem, milyen természetű a bizonytalansága? Érti, hogy mit kell megmutatnia, de nem tudja, hogy amit mutat, az pont ilyen-e.? Vagy, hogy a közönség olyannak látja-e, amilyennek mutatni szeretné? Vagy azt feltételezi, hogy nem is tudja megmutatni?

Rusznák András: Azt nem szeretem, ha előre kitalálom, hogy milyen leszek, és ha törik, ha szakad, mindenképpen ragaszkodom hozzá. Szeretek úgy létezni a színpadon, hogy mindent befogadok, és hagyom, hogy minden hatással legyen rám. Ebből kisül valami. Sokszor ez a bizonytalan érzés maga. De ez alighanem mindenkivel így van.

– Úgy érti, minden színésszel?

Rusznák András: Igen. A szerep, amit játszunk a színpadon – ez folyamatos bizonytalan állapot. Talán a hatodik előadáson sikerül eltalálni valamit abból az emberből – „na, ez a mondat talán tényleg így hangzik el”. „Ez a pillantás talán tényleg ilyen, ahogyan ez az ember a másikra néz.”

– Melyek azok a szerepei, amelyekre határozott kijelentéseket tudna tenni: melyik volt leginkább ön?

Rusznák András: Hűha… Inkább olyanokat tudnék mondani, amiket a leginkább szerettem. A Gézagyerek nyilván nem én vagyok. Mert én nem ilyen vagyok. De ő nagyon közel állt hozzám. De ha most azt is megkérdezi, ki vagyok én, arra megint nem tudok majd válaszolni.

– Talán inkább az az érdekes, hogy ha valakinek annyiféle személyiségben kell megmutatkoznia, mert hiszen ez a munkája, vajon közel tud-e kerülni egy figurához, és hogy mi látszik belőle, kívülről?

Rusznák András: Vitéz Lászlót imádtam játszani. Az Illatszertárból Asztalos Imrét szintén… Nem akarok választani a szerepeim közül. De az Illatszertár minden este egy kurzus – rengeteget lehet tanulni.

– Kitől tanulja a rengeteget?

Rusznák András: Van, hogy a közönségtől, van, hogy a társaimtól. Van, hogy saját magamtól jövök rá valamire. Van, amikor egy szituáció szül valamit, amin utána elgondolkodom: „ez szuper”, „véletlenül alakult így, és mennyire mást jelent, mint ahogy eddig csináltuk”, „mennyire jobban megmutatja ennek az egésznek az igazságát”.

– Az ilyen felismerés után megvan a változtatás lehetősége?

Rusznák András: Ez minden színésznek a magánügye. A rendezők, akikkel itt dolgozunk, ezt a színészre bízzák. Kijelölik a határokat, jó tágasra, hogy ezen belül mozoghatunk. Ennél kijjebb ne menjünk, mert akkor az már nem az ő előadásuk lesz. És akkor ezt a színész nyilván ki is használja és minden este mást csinál. Ha egy mondat ugyanúgy hangzik el, mint tegnap vagy tegnapelőtt, kényelmetlenül érzem magam. Akkor már nem a jelen pillanatról szól az egész, hanem olyan, mint ha én most színész lennék, és játszanám ezt a szerepet.

– Van ilyen színészet, van ilyen rendezői és nézői elvárás is: hogy mindig ugyanolyan legyen, éppen, mint egy filmen. A közönségnek kell másnak lennie.

Rusznák András: De kitágítani a teret akkorára, hogy mozogni tudjon benne, ez a színész feladata és szabadsága.

– Az rendben van, hogy annyira különböző karaktereket látnak meg önben a színházcsinálók?

Rusznák András: Sokkal jobban félek attól, hogy egyvalamit kell csinálni. Ettől minden színész retteg. Nagyon hiszek benne, és a szakdolgozatomat is erről írtam, hogy a színészet a gyermeklétről szól, arról, hogy mindenki játszani akar. Attól izgalmas, hogy mindig váltakozik. Szerintem nagy szerencsém, hogy úgy gondolnak rám ebben a színházban: ez is megvan bennem, meg az is. Én élvezem. Lehet, hogy ez önző szempont, de hát végül is ez rólam szól.

– De ön is olyan, sokféle út felfedezésének a lehetőségét kínáló színészként gondol saját magára? Úgy érzi, ez mind benne van önben?

Rusznák András: Lehet, hogy nem lesz válasz a kérdésre, lehet, hogy az lesz: azt vettem a fejembe, hogy felvételizem operaénekes szakra. Csodálattal hallgatom az operákat, és azt érzem, mélyen érintett vagyok az érdeklődésemben. De az operákat a színpadon másként csinálnám.

– Valódi színészettel?

Rusznák András: Nagyon másként. Az érdekel, hogyan lehet megszólalni egy másik világban, ahol az egész sodródik, akár egy folyó.

– Ha másmilyen operákat szeretne, azért rendezőként is sokat tehetne.

Rusznák András: Ezt mondja Sára is: rendezői szakra kellene jelentkeznem. De most sem azt nem érzem, hogy kellene, sem azt, hogy akarnám.

– Nem tart tőle, hogy más harmincasként az éneklést választani, mint gyerekként?

Rusznák András: Azt mondja, reménytelen?

– Honnan is tudhatnám. De ha számít: szép gondolat.

Rusznák András: Meglátjuk, mi lesz belőle. Marad-e gondolat vagy történik valami. Az írás, a filmkészítés és ez – ezek járnak most a fejemben.

– Amikor nem színházi ember, mit tart érdekesnek és mit érdektelennek?

Rusznák András: Erre is nehezen tudok válaszolni, az élet maga is teljesen átalakulóban van. Korábban egyedül éltem Budapesten, próbáltam felépíteni valamit, próbáltam összeszedni a gondolataimat, ki vagyok, mi vagyok, miért csinálom ezt, miért fontos nekem a színház. Miért kell egy színész a világnak? Mit adhat egy másik embernek, ha adhat valamit? És aztán lett egy kislányom, ami eddig fontos volt, átadta a helyét ennek az érzésnek. Hogy vele mi lesz. Amikor például már nem leszünk.

– Attól fél, hogy sikerül-e a neki megfelelő jó élethez segítenie a gyermekét?

Rusznák András: Igen. És hogy milyen a gyerekkora, hogyan nő föl, milyen hatások érik. Kivel és mivel találkozik az életben. Hogyan közlekedik majd a világban. Milyen ember lesz. Ezekre keresem a választ, miközben saját magammal is bajban vagyok.

– Talán most kellene eljátszania egy jó apaszerepet.

Rusznák András: Biztosan nagyon jó lenne egy ilyen találkozás. Bár most szerintem még nem tudnék jól eljátszani egy apát.

– Mi gátolná benne?

Rusznák András: Nagyon benne élek.

– Ez az érintettség: rossz?

Rusznák András: Ez olyan tapasztalat, aminek le kell ülepednie. El kell teljen egy kis idő, hogy legyen rálátásom. Akkor tisztábban tudnék erről is gondolkodni. Ha nagyon közel vagyok hozzá, nem veszem észre a részleteket.

– Bujdos Attila –


Interjú: Rusznák András színművésszel

  • Tanulmányok: 2005–2009 Színház- és Filmművészeti Egyetem
  • Díjak, elismerések: 2013 – Soós Imre-díj
  • Szerepei Miskolcon: Parragh – Úri muri, Rádiós – A padlás, Gézagyerek – A Gézagyerek, Erika – A hideg gyermek, Hamlet – Hamlet, Mi és Miskolc, avagy 272307 lépés a város felé, Egy óra versek között, Freddy Eynsford-Hill – My fair lady, Coustouillu – Kézről kézre, Trepljov – Sirály (Csarnok), Vitéz László – Holdbeli csónakos,Bácskai Juli Pszichoszínháza, Rupi – Az eltört korsó, Herceg – IV. Henrik, Asztalos úr – Illatszertár, Crespino/Rippafratta – A legyező, Lúdas Matyi – Lúdas Matyi