„És akkor ez: ennyi. Az égvilágon semmi probléma nincs ezzel, szerintem”

Akt.:
„És akkor ez: ennyi. Az égvilágon semmi probléma nincs ezzel, szerintem”
Miskolc – Mindenféle szerepek. Közös nyelv. Repülni. Vagy legalább lebegni. Öt centivel a valóság felett. Interjú: Salat Lehel színművésszel

Tanította, és sokféle műfajban mutatta és mutatja: milyen színésznek lenni. Azt mondja: szereti az olyan feladatokat, amelyek belülről dolgoztatják meg – érzelmileg és szellemileg is igénybe veszik. De ugyanúgy szereti, ha egy könnyedebb előadásban lehet szabad, a játék nagyobb lehetőségeivel. Salat Lehel színművésszel beszélgettünk.

Mindegyik itteni munkám érdekes és izgalmas volt. -Salat Lehel

Egy interjúban így magyarázta, hogy – Miskolcra szerződve – miért hagyta ott annyi év után a Kolozsvári Állami Magyar Színházat: „a miérteket, okokat nem sokáig szoktam latolgatni, amikor úgy érzem, lépni kell, akkor lépek”. Honnan tudni, hogy most van a „most”?

Salat Lehel: A változtatás része életünk rendjének. A színész számára, ha nincs arra leszűkítve az élete, hogy csak ott és csak abban a helyzetben létezhet, a változtatás egészséges. Ezt az idézett mondatot egyébként olyan ember mondta, aki harminc évig volt egy helyben. Annyi év után, ugyanazon a pályán, sokszor végiggondolod, hogy lehetett és kellett volna-e hamarább mozdulni. És nyilván az is egyértelmű, hogy elsősorban nem rajtunk múlik, mi történik – nem szeretek a színészlét esetlegességéről beszélni, hogy mennyire kiszolgáltatott, mennyire a csillagok állásától függ, milyen csapatban és milyen poszton játszik. Mindig azt éreztem: a véletlenek nem véletlenül törnek be életünkbe. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Persze jó, ha van egy minimális rálátásod arra, hogy most éppen mi is történik.

Amikor ezen gondolkodott, mire jutott: ez miért nem korábban történt önnel?

Salat Lehel: Az a fajta színész vagyok, akinek a családi háttér fontos. Volt. De egyedül maradtam: elváltam, a lányaim kiköltöztek Franciaországba. Így az elmozdulás lehetősége is sokkal inkább adott és erősebb késztetéssé vált. Az idejövetelem előtt jó pár évvel egyébként egy-két feladatra el-elmentem más, erdélyi színházakhoz. Éreztem: kell, hogy más csapatot is megismerjek, más partnerekkel, más-más helyzetekben, addig ismeretlen nézők előtt játszhassak. A kolozsvári igazgatómmal, ha nehezen is, de sikerült megbeszélnem, és talán meg is értetnem, hogy ezek a „kiruccanások” nem csak nekem tesznek jót. És ahogyan a miskolci színházban ez a közös történetünk indult, nagyon izgalmasnak ígérkezett: új csapat, ennyi jó színházi emberrel. Több játszóhellyel, ami szintén ideális. Odaát sajnos esetleges volt, hogy mennyit játszottam egy évadban, nem lévén ennyire jól előkészített évadtervek. Itt lehet tudni, mikor mi következik, miben számítanak rád.

Ez többszörös határátlépés: egyik országból a másikba, egyik színházi kultúrából a másikba, és olyan életkorban, amikor a legtöbben már lemondanának a változtatás igényéről. Milyen érzésekkel élte meg?

Salat Lehel: Szép, ahogy mondja, több határt kell átlépnünk, a saját belső határainkat is. Van ilyen. Ötvenéves fejjel albérletbe mentem, az addigi megszokott és kényelmes életteremből üres térbe zuhanva. Minden szempontból elölről kellett kezdenem az életemet. Az az értékrend, benne a szakmai értékrend, ha nem is kérdőjeleződött meg, de valamiért egyre zártabbnak tűnt. Nem éreztem az energiákat, amelyek arra késztettek volna, hogy a korábbi életemben haladhatnék még általuk. Az dolgozott bennem, hogy újat szeretnék. Új kihívásokra volt szükségem.

Már mindent ismer a régi helyzetből?

Salat Lehel: Biztosan nem – mert hiszen a színház mindig arról szól, hogy újabb és újabb történetek várnak. Mindig minden elölről kezdődik. Minden egy új kezdet, maga. Minden az újszerűséget hordozza. Bennünk, színházi emberekben talán ez annyira különös vagy izgalmas: igényeljük a stabilitást az életünkben, de a kihívások érdekesebbek a számunkra. Örökké valaminek a születése körül bábáskodunk. Ez ad értelmet az életünknek.

Mit érzett Miskolcon a születésnek ebből a jó élményéből?

Salat Lehel: Elsősorban azt, hogy nagyon jó és szakmailag erős csapattal találkoztam. Hogy kíváncsiak rám emberként és játszótársként egyaránt. És végre minden műfajban játszanom adatott. Ez a régebbi életemből nagyon hiányzott.

Hogyan hasznosul ebben a társulatban, amit ön tud és képvisel a szakmájában?

Salat Lehel: Úgy érzem, nincsenek eget verő különbségek. Minden próbafolyamat: műhelymunka. Azt a nyelvet kell beszélnünk, amit a rendező beszél, és akkor közös nevezőn vagyunk. Nagyon szeretem az olyan feladatokat, amik belülről dolgoztatnak meg – érzelmileg, szellemileg is. De ugyanúgy szeretem, ha egy könnyedebb előadásban lehet kibontakozni, szabadabbnak lenni, ha nagyobb a játszási lehetőség. Az egymás iránti kíváncsiságunk nem egyéb, mint az, hogy amit te abban a darabban képviselsz, az rendben van, pontos és működőképes-e.

Ez, gondolom, nem csak technika, de színpadi jelenlét kérdése is. Van, akinél látható, hogy dolgozik rajta. Önt viszont, bármilyen előadásban láttam, az volt az első érzésem: mennyire természetesen van benne mindenfajta szerepben. Van ennek tanulható titka?

Salat Lehel: Nem tudom. Azt szoktuk mondani erre: ezt nem lehet tanítani. Én egyébként tizenöt évig tanítottam leendő színészeket. Tréfálkozom vele: az egész arra volt jó, hogy én tanulhassak még. A mi tanáraink azzal készítgettek bennünket az életre: nem tanulni kell, hanem lopni – nyitott szemmel járni az utcán.

„Figura lesen”?

Salat Lehel: A realista színházon felnőtt nagy öregek általában ezt mondták. Az igazság – mint mindig – valahol középen van. Én a diákjaimmal bátran és keményen tudtam dolgozni. Minden órába úgy kezdtünk, hogy ott és akkor megtörténjen velünk. Ezzel a képességeink, a készségeink és a teherbírásunk korlátait feszegettük, minden alkalommal. Bátran mondhatom, sokkal-sokkal több minden lakozik bennünk, mint azt gondolnánk. És persze az is szépen hangzik, de valahol igaz: olyan a színész, mint egy villámhárító. A földit köti össze az égiekkel. A szerep, a karakter adott: megírták, a szerző összerakta. S te át kell engedd magadon, hogy átjárjon téged, teljes értékében, s akkor talán történik valami a színpadon.

Lehet ennyire passzív helyzet a színészet?

Salat Lehel: Ez nem passzivitás. Amikor például egy Médea-előadást készítettünk a hallgatókkal, minden lány beléphetett a Médea-körbe. Ez a nagyon precíz, kemény szöveg mindig másként „sült ki”, annak megfelelően, hogy ki volt a villámhárító. Az ember az egyéniségét, a saját énjét adja hozzá. Nem ő csomagolja be, de pont ez a szép benne: kap egy szerepet, és azt, annak az előéletének és az utóéletének a teljességével magába fogadja. Miközben sajnos a színész szakma arról szól, hogy meglátják benned azt a szerepet, vagy nem látják meg.

Mindig képes elfogadni az olyan döntéseket, hogy önbe milyen szerepeket látnak?

Salat Lehel: Van, hogy próbálom megérteni: miért. De mindig azt mondom, hogy rendben van. Ha a rendező így gondolta, akkor lássuk! És akkor ez: ennyi. Az égvilágon semmi probléma nincs ezzel, szerintem.

Nem a leszűkítése ez a színészségnek? Hogyan derülhetne ki, hogy mi mindent tudna még eljátszani, ha csak bizonyos karaktereket látnak bele valakibe?

Salat Lehel: Valószínűleg én nem valamire predesztinált színész vagyok, bármilyen szerepet rám lehet osztani. Persze ez kétélű: így sok jó szerep elkerült és még el fog kerülni. De nem vészes.

Vészesnek én sem gondolom, de vannak színészek, akik arra is gondolnak, mi mindenben lehetnének még jók, merrefelé teljesedhetne még ki a pályájuk íve.

Salat Lehel: Én soha nem futottam ezeket a köröket. Őszintén: nem igazán érdekelt. Nem voltam kíváncsi sem a pályaívemre, sem a le- vagy felfutásokra. Nem vagyok könnyű eset, de közben úgy tudom a saját színészi létemet megkönnyíteni, hogy bármilyen feladatot kapok, abban jól érzem magam. Lehet, hogy ez is adottság vagy inkább lelki beállítottság kérdése. Ha fiatalabb pályatársaimmal találkozom, szokták kérdezni: „hogy tudod még mindig ilyen lendülettel és ilyen élvezettel csinálni?”. A válaszom az, hogy „másként nem érdemes. Különben abba kell hagyni”. Ha valaki elveszítette a játék élvezetét, nem érdemes tovább folytatnia.

Akkor ön mindig a helyén van.

Salat Lehel: Bízom benne, igen.

Ha mindenben egyformán jó lenni, soha nem is érezte például a miskolci színpadon, hogy ez éppen akkor és ott kitüntetett pillanat?

Salat Lehel: Mindegyik itteni munkám érdekes és izgalmas volt. Összefüggéseiben adta meg mindegyik évad ezt az érzést – nem lehet kiemelni semmit ebből a változatosságból. Talán a Másik Sirályt tudnám mégis kiemelni. Az a munkafolyamat mindent megért. Rusznyák Gábor a teljes belemenés igényével vezette a próbákat. Magunkból raktuk össze az egészet. Végig sírtunk és nevettünk. A végén azt mondtam Gábornak: ha csak ennyi lett volna, ha csak ez történt volna meg velem, velünk, már ezért megérte Miskolcra jönnöm. Az a műhelymunka, ami most a Játékszínben elkezdődött, szintén ilyen – csak még a nézőkkel is meg kell értetni, hogy ami itt történik, nem színházi előadásként működik, hanem műhelymunka. Amiben olyan utakon lehet merészen botorkálni, melyeken másként nem lehetne. Ilyen a Boldogtalanok és ilyen a Ványa bácsi is. Jó lenne, ha ez a műhely megmaradna.

A romániai színházi világban is van olyan, hogy valamit így el kell magyarázni?

Salat Lehel: Kolozsvár és Miskolc között az az azonosság, hogy ott is erős az operettszínházon felnőtt és rétegződött közönség, akik igénylik az ilyen előadásokat. És ott van mellette a Tompa Gábor-féle művészszínház. Amit az elején nehezen fogadtak el. De felnőtt egy új közönségréteg. Mára legendássá vált előadásokat láthattak – az ilyesmi örök életre szóló élmény lehet. A román közönség még nyitottabb. Látogatják, szeretik és értik a magyar előadásokat. Értő közönségről beszélek. Olyanokról, akiket, ha meg tudunk érinteni, nincsenek fenntartásaik – követnek bármerre.

Mivel lehet megérinteni a közönséget?

Salat Lehel: Amikor nemcsak az van, hogy egy előadás ki akar szolgálni valamit, hanem bátor. Ha mindegy, milyen műfajról beszélünk, megpróbálja kihozni belőle a valóban értékeset. Az első előadás, amit itt láttam, a Szabó Máté rendezte Én és a kisöcsém volt. Tetszett az a profizmus, ami ezt az előadást beragyogta. Úgy éreztem, ha ilyen kollegákkal játszhatom, akik ilyen szeretettel és szakmai alázattal mívelik ezt a „könnyedebb” műfajt is, akkor tényleg jó helyen vagyok.

Vannak olyan témái a színháznak, amelyek inkább alkalmasak rá, hogy úgy érezzük: közünk van ehhez?

Salat Lehel: A történetekben hiszek – annyi jó történet van. A színház attól szép, hogy minden belefér, de mindig képes a hétköznapok fölé emelkedni. Ha (én) játszom, mindig az számít, hogy fölötte legyek. Hozza meg a történet számomra ezt a fajta lebegést.

Gyakori érzése, hogy ez sikerült?

Salat Lehel: Elég gyakori. A színpadi létezésben talán a repülés élménye a legszebb. Nem elszállni! Repülni! A volt tanítványaim azzal élcelődnek, hogy valójában repüléselméletet tanítottam nekik. Ha egyszer az életben összejön, akkor az nagyon nagy élmény. Persze, lehet többször is. Ha esetenként csak a lebegésig jutunk el, már az is megérte.

Bujdos Attila

Twitter: @javorpe

 

  • Névjegy: Salat Lehel színművész
  • Született: Csíkszereda, 1959
  • Tanulmányok: Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola, Marosvásárhely – színművész – 1983
  • Munkahelyek:

Miskolci Nemzeti Színház 2012–

Kolozsvári Állami Magyar Színház 1987–

Kolozsvári Állami Magyar Opera 1983–1987

Kolozsvári „Babeş-Bolyai” Tudományegyetem Színművészeti Tanszékének egyetemi adjunktusa 1997–2010

Kolozsvári „Babeş-Bolyai” Tudományegyetem – a magyar tagozat vezetője 1998–2002

Kolozsvári „Babeş-Bolyai” Tudományegyetem Színművészeti Tanszékének asszisztense 1993–1997

Kolozsvári „Babeş-Bolyai” Tudományegyetem – osztályvezető tanár 1993–1997, 1997–2001, 2001–2005, 2005–2009

  • Díjak, elismerések:

Fesztivál nagydíj – Fodor Sándor: Csipikeee!! c. előadás rendezéséért, Országos Diákszínjátszó Fesztivál, Ploieşti (1988)

Legjobb alternatív előadás díj – Sigmond István: Makk hetes c. előadás rendezéséért, Országos Diákszínjátszó Fesztivál, Galaţi (1987)

  • Miskolci szerepek:

Kalma – Úri muri, Hüle báró – Dandin György, Barrabás, Révész – A padlás, Mr. Martin – A kopasz énekesnő, Malomszegi báró – Lili bárónő, Gyógyszerész – A tanítónő, Belgence – Kézről kézre, Samrajev – Sirály (Csarnok), Nagymedve, Lapp fejedelem/Hindu – Holdbeli csónakos, Bogdanovics – A víg özvegy, A menyasszony apja – Parasztopera, Poins – IV. Henrik, Nagy András/Székely – Erdély-Tündérkert, Alfred P. Doolittle – My Fair Lady, dr. Sáfrány – Egy csók és más semmi, Pyramus, komornyik – A nagy Romulus, Csaba – Mindent a kertbe!, Hora mester, Gigi – Momo








hirdetés