Erdő mélyén

Erdő mélyén
© Illusztráció: pixabay.com
Valahol fák vagyunk mi is: úgy kezdjük életünket, mint magról kelő, sarjadzó csemeték, kik óriások árnyékában növekednek, mögéjük bújva nyernek menedéket szélvihar, perzselő napfény elől. Nyéki Zsolt írása.

Gyönge gyökereket eresztve kérnek bebocsátást a nagy társulásba, kapaszkodnak, óvatosan kutatva táplálék után ott, ahol a nagyoké az elsőbbség. Az ifjonti fák levelei még gyakran susogják el a fohászt: „Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg kérésem: Ne bánts!” Aztán felnőnek, s amikor a megvénült, odvas matuzsálemek kidőlnek, alázattal foglalják el a helyüket. Részévé válnak a misztériumnak, hol egy élet ezernyi más életnek nyit teret. Az erdő büszke tagja megtanulja, hogy erős és sérülékeny: dacol a viharral, de egy hanyagul eldobott gyufaszál is képes elpusztítani. Törzsének formája elárulja a fáról azt is, hogyan marad talpon a rengetegben: társakat elnyomva törtet fölfelé, vagy egymás mellett békésen megférve, szomszédokkal osztozva az éltető napfényben. Igen, valahogy így élhetnénk békében együtt, mint erdőben a fák, hogy ha eljön a vég, a költő szavaival leljünk megnyugvást: „S ha majd mélyebbre költözöm, érzéstelen rommá omoltan, egy hang közelről súgja még: én is az erdő fája voltam.”

– Nyéki Zsolt –