„Engem az Úristen másként kódolt. A sokszínűséget táplálta belém…”

Drozsnyik István
Drozsnyik István - © Fotó: Kozma István
Miskolc – Drozsnyik István képző­művész vallja, mindenért megdolgozik, kőkeményen.

Az egyik legizgalmasabb kertben járunk. Nem elég, hogy hihetetlenül szép a rálátás a Bükkre, de a füves területen számtalan vasszobor: hosszú időbe telik mindet végignézni. A ház, a kert és a csodás kilátás Drozsnyik István képzőművészé. Tudta, hogy Guinness-rekordba illően sok kiállítása volt már, a művei száma pedig eléri a 12 ezret? Erről is beszélgettünk. És persze az is szóba került, hogy márciusban az egyik legmagasabb állami kitüntetést kapta.

Kissé megkésve gratulálunk, de hát ez az az elismerés, ami soha nem évül el. Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetés. Hogyan fogadta?

Drozsnyik István: Minden díj meglepetés, ez benne a szép és jó. Vulkánerővel hat, amikor megtörténik a csoda. Az elismerés azért is nagyon sokat jelentett, mert művész, főleg képzőművész nagyon ritkán kapja meg. Emellett pedig a művészembernek mindig kell a dicséret, a vállveregetés, mert a lelkünk úgy van összerakva, hogy ha nem kap visszajelzést, akkor átbillenünk a másik oldalra, letargiába zuhanunk. Kell, hogy kenegessék a lelkünket.

Szerencsére ön igen sok díjat kapott az élete során, nehéz lenne felsorolni…

Drozsnyik István: Igen, ez így van. És ezek értékét növeli, hogy vidéken élek, márpedig a képzőművészekért – de bármelyik művészeti ágat idesorolhatnám –, a vidéki művészekért nem kapkodnak. Budapest ezen a területen egy külön ország, nem véletlen, hogy a művészek 80 százaléka odatart. Vidéken a képzőművész csak a seregszemléken tud jelet adni magáról, de hát egy-két kép alapján nem lehet valakit megítélni. Ezért aztán egyéni kiállítás kell, minél több, ahol sok-sok képpel szerepelsz, és a néző megállapíthatja a művekről, hogy tetszenek-e. Én nem panaszkodhatom, mert nyüzsgő típus vagyok, nem várom a sült galambot. Mindenért tenni kell kőkeményen, mert ha nem, akkor nem lesz semmi, elfelejtenek. Ez még javában megtörténhet akkor is, amikor még élsz. Vagyis mindig résen kell lenni, mindig ugrani kell, és ott kell lenni, ahol csak ott lehetsz, mert különben azt sem tudják, hogy ki vagy.

Fotó: Kozma István Fotó: Kozma István ©

A Wikipédia szerint eddig 583 kiállítása volt. Nem túl sok?

Drozsnyik István: Már nem pontos a szám, tavalyi, az idei tárlatokkal közelít a 610-hez. Az a fajta művész vagyok, aki írja a múltját, jegyzetel, hogy mit kapott, hol volt, milyen munkával volt ott. Az idén (egy hónapja beszélgettünk – a szerk.) már 14 tárlatom volt az ország különböző pontjain, sőt Lengyelországban és Szlovákiában is, és még hol az év vége.

Nem fárasztó ez?

Drozsnyik István: Teljesítménypárti vagyok, ez nekem nagyon fontos. De nemcsak ezen a területen, hanem úgy általában mindenben. Ebből fakad talán az is, hogy nemcsak festek, hanem szobrokat is készítek, valamint írok, performanszokat hozok létre, verseket farigcsálok, kerámiát csinálok és így tovább. Ha csak egy kategóriában dolgoznál, akkor megvadulnál, megbolondulnál, mindent széttépnél magad körül, és akkor sem tudnál ennyit összehozni, mert szűkített a kategória. Évente 3-4 képzőművészeti seregszemle van, ezeken alig néhány művel lehetsz jelen. De mivel én szerteágazóan tevékenykedem, így jobban nyílik a kapu, több is a teljesítmény, de meg is terhel piszkosul, mert mindenhol meg kell felelni. Ha nem felelsz meg, akkor kigórnak, nem ismernek el, ennyire egyszerű a dolog.

Mennyire termékeny?

Drozsnyik István: 12 ezer munkám van. Csak összehasonlításképp a 20. század művészeit nézve: Miró, Chagall, Dalí 10 ezer körüli munkát mutathatott fel, igaz, többük is 90 körüli évet élt meg. Picasso több mint 30 ezret, na őt biztos, hogy nem lehet behozni. Úgy gondolom, hogy az európai egyetemes művészetben kevés az ekkora jelentőségű életmű, Magyarországon meg egyáltalán nincs, nem jellemző ez a mennyiség. Ez annak is köszönhető, hogy nem vagyok skatulyás ember, mindenre nyitott vagyok. Például az elektro­grafikára, amit vagy tíz éve kezdtem el, ott is megállom a helyem. Anyaghasználatban is ugyanez a történet: nem ragaszkodom egyféléhez, keresem azt, ami nekem a leginkább megfelel. Nekem egyébként a vas. Ez bizonyos szempontból Miskolchoz is köthető, hiszen itt a régi LKM, a gépgyár. Valószínű, tudat alatt ez is benne van a történetben. Már bomlott az LKM ugyan, de az első vasszobraimat ott hoztam létre. Emellett az is benne van, hogy nyitott szemmel járkálok, és rangsorolom, hogy hány szobrász foglalkozik vassal, kővel, bronzzal. A 300-400 pályatársból ha 10-et fel tudok sorolni, akkor sokat mondok. Az mindig fontos volt, hogy ne abban dolgozzak, amiben mindenki dolgozik, hiszen akkor kisebb lesz a szobor iránt a kereslet.

Fotó: Kozma István Fotó: Kozma István ©

A hatalmas mennyiségű műből hogy érzi, van olyan, ami fennmarad? Elkészítette már a fő művét?

Drozsnyik István: Le kell bontani kategóriákra, abszolút látni kellene a munkáimat egyben. Minden kiállításom nagy léptékű volt, a kisebbeket egy kezemen meg tudom számolni. A nagyobbakon igyekszem minél több művel megmutatni magam, minimum 200-zal, én ennek vagyok a híve. A Miskolci Galériában két évvel ezelőtt 800 munkám volt. Sok műből könnyebb választani.

Ha egy művel kellene megmutatnia magát, melyik lenne az?

Drozsnyik István: Megcsináltam már azt, ami túlél…
1977-ben egyébként a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába grafikusként kerültem be, de szoborral jelentkeztem. Az emberben ott lapul minden. Vagy ki tudod csákányozni, vagy nem. És akkor jött a festészet. És persze sok múlt a polgári lehetőségeimen, amikor már lehetett nagyobb műtermem, már tudtam olyan dolgokkal foglalkozni, amikhez nagyobb hely kellett. Jött a lehetőség, hogy gyártsunk kerámiákat, majd a nagyobb tapolcai házban már nagyobb munkák is készülhettek. Volt tér, hely, de azt is kinőttem. És jött ez a mostani, ahová még több szobor, még több vas, még nagyobbak férnek. De ezekért tenni kellett. Maradhattam volna bérházban is, és akkor még mindig grafikusként dolgozom, az se rossz, csak azt nem nekem találták ki. Engem az Úristen másként kódolt. Ezt a sokszínűséget táplálta belém.

Abaújszántón született. Hogyan került a pályára?

Drozsnyik István: Gyerekként festményeim és rajzaim voltak, és plasztikák. Egyszer elmentem Tokajba az amatőr képzőművészeti táborba, 12-13 éves lehettem. Dezső Jóska (Dezső József budapesti festő 1935–1995 – a szerk.) volt ott az egyik művésztanár, odamentem hozzá, hogy én művész leszek. Festettem, tetszettek a munkáim: Tisza-part, csónakok, később is megmaradt a kapcsolat, barátivá vált. Amikor Pesten lettem stúdiós, mindig megkerestem, ő meg így fogadott: megjött az abaújszántói zseni!

Az életrajza szerint műszaki egyetemet is végzett. Miért?

Drozsnyik István: Kellett egy szakma, 1978-ban szereztem diplomát. Voltak, vannak is szakmáim, tíz évig oktattam gépkocsivezetést, pedagógiát is tanultam, amivel a 101-esben (ma Szemere Bertalan szakközépiskola – a szerk.) nevelőtanárként dolgoztam szintén vagy tíz évig. Egy szakmunkás galériát is csináltunk ott Nagy Lajossal, vagy 100 kiállítást ért meg. Aztán leszerződtem egy galériával, és úgy tűnt, hogy meg tudok élni a művészetemből. Ez volt 1988-ban, onnantól kezdve szabadúszó vagyok.

Fotó: Kozma István Fotó: Kozma István ©

Meg lehet belőle élni?

Drozsnyik István: Akkor megéltem, de sok mellékvágányt kellett csinálni, hogy fenn tudjam magam tartani. Család is volt, nem volt egyszerű. De jól manővereztem, és mindig történik valami az életemben, ami visz tovább. Azért szoktam ám kételkedni magamban, a démonok a művészemberekben sokkal inkább dolgoznak, mint másokban. Vannak rémálmaim, hogy felkelek reggel, és nem tudok rajzolni. Hogy semmi nem jut eszembe. Borzasztó ez. Ráadásul úgy jusson valami az eszedbe, hogy hozzáteszel a saját magad művészetéhez valami pluszt, meg ha úgy tetszik, akkor a nemzet, az ország képzőművészeti világához is. Vagyis nem bocsátkozhatsz ismétlésbe, nem olyat csinálsz, amit már százezren megcsináltak előtted.

Sose hagyta cserben az ihlet?

Drozsnyik István: Kerültem már kellemetlen szituációba, találtam már magam szembe valami olyannal, amivel nem számoltam. Mert mindent megtervezek, a festményeimet, a szobraimat is, mindent lerajzolok, rögtön, amikor eszembe jut. Mert másnapra már el is felejteném. Vagy más jutna eszembe. A kiállításaimon is mindig mindent aprólékosan felépítek magamban, leskiccelem, leírom előre. Aztán jön valami előre nem várt, a zongora például sok kiállításomon végigkísér. Varsóban például. Nagy volt a tér, de ott volt egy zongora. Kértem, vigyék ki, de mondták, nem lehet. És még egy tévé is volt rajta! 2011. szeptember 11-én történt. A kiállítás az esti órákban nyílt. És jött a hír, hogy New Yorkban mi történt az ikertornyokkal. Akkor rögtön jött az ötlet, és azokból, amiket találtam, lécek, kövek, elhajigált kajásdobozok, műanyagok, csináltam egy szemétdombot, egy szétbombázott teret, és erre húztam még fel az én munkáimat. És úgy kapcsoltam össze ezt az istenverte zongorával meg a tévével, hogy becsomagoltam az egészet. Tudom, ezt a csomagolást már megcsinálta előttem más, de abban a szituációba ez a történet nagyon jól mutatott. Jöttek a varsói kollégák, hogy hogyan csináltad ezt, csak most mondták a híreket… Máskor is volt, hogy bevontam a kiállításba ott lévő tárgyakat, mintha oda lettek volna kitalálva. Szerencsére nem esem kétségbe, ha olyannal találom magam szembe, amire nem készültem.

Említette az előbb, hogy már elkészült a fő műve. Elárulja, mi az?

Drozsnyik István: Ha a festészetet nézem, akkor megcsináltam azt, ami túlél. Ha a grafikát, a szobrászatot, akkor szintén, ha az elektrót, akkor vannak kételyeim, de kevés. És rengeteg rajzom van. Ha semmi más nem maradna utánam, csak három rajzom, akkor már megérte. Régi álmom, hogy a hármat egyben lássam. Általában festményekre jellemző a nagy, rajz nincs, olyan, ami nemcsak skicc, hanem míves módon meg van dolgozva. Három ilyen rajzom van – lenne több is, de nem biztos, hogy meg tudom még csinálni, mert nem bírja a lábam és a derekam a négykézláb, térdelve rajzolást –, az első Az utolsó vacsora, a második a Golgota, a harmadik a Honfoglalás. Ebből kettő szerepelt valamelyik életmű-kiállításomon, de egymás mellett nem fértek el. A legutóbbi életmű-kiállításomra, 2016-ra csináltam meg a harmadik nagy munkát, a Honfoglalást, ez is ugyanakkora: 8 méter széles, 3 méter magas, azaz 24 négyzetméteres színes ceruzarajz. Ilyen nincs az egyetemes művészetben, meg merem kockáztatni. Szeretném látni egy téren belül ezt a három nagy munkát, mint ahogy Munkácsynak van a trilógiája. Meggyőződésem, hogy ennek a háromnak mindenképpen meg kell maradnia.

Névjegy

Drozsnyik István képző­művész, költő

1951-ben született Abaújszántón földműves család 9. gyerekeként.
1978-ban diplomázott a Nehézipari Műszaki Egyetemen.
1988-tól szabad szellemi foglalkozású képzőművész.
Nem végzett képzőművészeti iskolákat, autodidaktaként tanult.
Foglalkozik szobrászattal, grafikával, festészettel, kerámiával, objektek, performanszok, videofilmek, installációk és tárgyi környezetek készítésével, vers- és próza­írással.
Stílusa: avantgárd, poszt­modern, expresszionista

Hajdu Mariann








hirdetés








hirdet�s