Nézőpont: Menni vagy maradni?

Bizonyos, hogy a menni vagy maradni a magyar jelen és közeljövő egyik legnagyobb kérdése lesz. Kiss László jegyzete.Az edzőterem öltözője olyan hely, ahol az eszmecsere mindig sokszemélyes. Szilveszter napján záróra előtt a „menni vagy maradni” kérdése volt a diszkrét izzadságszaggal és macsós tusfürdők illatával keveredett levegőben keringő kérdés.

Menni vagy maradni: az egyik sporttárs azt ecsetelte, hogy a huszonéves gyerekei és a barátaik nem gondolkodnak másban mint abban, hogy elmenni, külföldre, de minimum innen Borsodból. Magasan képzett, diplomás emberekről van szó. De a másik izomépítő azzal toldotta meg, hogy ő Hollandiában dolgozott mint hegesztő, majd átváltott munkaközvetítésre. Azt ecsetelte, hogy az itthon ülő magyaroknak halovány fogalmuk sincs arról, milyen a holland szociális háló, hogyan lehet ott élni biztonságban, jólétben.

Bizonyos, hogy a „menni vagy maradni” a magyar jelen és közeljövő egyik legnagyobb kérdése lesz azok számára, akiknek ez valóságos lehetőség. De kik ők? Azt tudjuk, hogy orvosként biztosan megy a dolog. De a további skála meglehetősen széles a bébiszittertől, pizzafutártól és a vízvezetékszerelőtől kezdve a mérnökökig, ápolónőkig, informatikusokig terjed. Valójában nem igazán az a döntő, kinek mi is az eredeti szakmája, hanem az, hogy van-e elegendő elszántság, kitartás és kompromisszumkészség (no meg azért kis indulótőke) ahhoz, hogy megragadjon egy jól fizető állást.

És nagyon sokan vissza is jönnek persze. A családi és emberi kapcsolatok, az otthonosság, a honvágy miatt, vagy mert nekik egyszerűen nem sikerült. Vagy azért, mert már összeszedtek egy kis pénzt és újra megpróbálják itthon. Őszintén szólva a nyitott határok és az unió korában teljesen természetes, hogy mindenki ott dolgozik, ahol jónak tartja. Kis cinizmussal azt is mondhatnám, hogy hát nem erre vágytunk negyven éven át?

Hát igen. De arra ezért senki nem vágyott, hogy muszájból, kényszerből kell menni – mint ahogy ezt teszi a távozók elsöprő többsége. Sokukkal beszélgetve egyöntetűen azt mondják: ami igazán vonzó kinn, az az egyszerű munka megbecsülése. Hogy nem túl komplikált, de jól elvégzett munkát is tisztességgel megfizetnek, nincs sumákolás, a teljesítményért pénz jár, a többért még több, aki pedig csinálja, egy egyenrangú, embernek tekintett és kezelt valaki. Érdekes. Demján Sándor is ugyanezt mondja itthon évek óta. Hogy amíg a munkának nem lesz ilyen becsülete itthon is, sok jóra ne számítsunk.

A sors torz fintora, hogy a fő befogadó Angliában arról cikkeznek, hogy az angol fiatalok nem akarnak dolgozni, de ha teszik, sincs benne sok köszönet, ezért a munkaadók a külföldieket – pl. minket – alkalmazzák inkább, akik akarnak, szorgalmasak, tanulékonyak. Hogy ezeknek a szerteágazó, ellentmondásos folyamatoknak itthon és kinn Európában mi lesz a vége, ma senki nem látja. Egy biztos, az elsöprő többség itthon szeretne boldogulni. És az állampolgár szabadsága valójában ott kezdődik, amikor a „menni vagy maradni” kérdésre a választ nem a kényszerek, a muszáj, hanem a szabad akaratunk, vágyaink szülik meg.

- Kiss László -