Elvesztette funkcióját és fényét a Kollektív Ház

A Kollektív Ház – kívülről, előtte: Albert Péter
A Kollektív Ház – kívülről, előtte: Albert Péter - © Fotó: Vajda János
Miskolc – Happy end nélküli, négy évtizedes mese a Győri kapuban.

Negyven évvel ezelőtt készült el teljesen, és költözött be az utolsó lakója is a miskolci Kollektív Háznak. A négy évtized alatt az épület elvesztette eredeti funkcióját, és lakói is alaposan lecserélődtek, miközben sok miskolci azt sem tudja, hogy létezik egy ilyen ház a városban. Elmentünk hát, és megnéztük, milyen ma.

Egy magyar népmese

A Kollektív Ház történetének első fele kicsit olyan, mint egy magyar népmese. A hetvenes évek derekán érkezett néhány fiatal építészmérnök Miskolcra, akiket tárt karokkal fogadott az akkori Északterv. A fiataloknak azonban volt egy kikötése: nemcsak a munkaidőben, de azon túl is szerettek volna együtt gondolkodni, alkotni, élni, ehhez pedig volt egy elképzelésük. Egy olyan ház, amelyben ehhez a lakásokon kívül közösségi terek is vannak.

A kérés meglepően könnyen talált meghallgatásra – amelyben bizonyára szerepet játszott, hogy nagy szüksége volt a városnak a fiatal, terhelhető építészmérnökökre – így országos tervpályázatot írtak ki a megvalósításra, amelyet Bodonyi Csaba nyert el. Az építéshez a kor leginkább használt, egyaránt szeretett és átkozott alapanyagát, az előregyártott panelrendszert használták, amely így némiképp korlátozta a lehetőségeket, ehhez képest olyan egyedi épületet valósítottak meg, amelynek nincs párja. Az építkezés majd két évig tartott és 1979-ben fejeződött be. Az alapelképzelés az volt, hogy a sztenderdnek számító 54 négyzetméteres lakások helyett 36 négyzetméteresek valósuljanak meg, és 18 négyzetméter „megy a közösbe”. Az épület két végén lépcsőház, az egyik, hosszabbik oldalában két szinten a lakások, előttük előkert, a másik hosszanti oldalán a közösségi tér, a két végén külső udvarral valósult meg. Azért az akkori államhatalom szerette volna tudni, mi történik a házban, így előbb egy gondnokot szeretett volna, amit a lakók sikeresen „megfúrtak”, majd később aránylag gyakran jártak a televízió­szerelők kint, akik többek szerint a lehallgató berendezéseket tartották karban.

Egyesületi tagok

A ház pedig valóban kollektív és közösségi volt. A lakók nem tulajdonosok voltak, hanem egyfajta „egyesületi tagként” lakták, az egyedülállók kisebb lakásokban vagy ketten egyben, míg a családosok nagyobban. Az épület újabb érdekessége, hogy azokat úgynevezett cellákra osztották fel, ami egy szobát vagy szobát, előszobát és vizes­blokkot, vagy szobát és konyhát tartalmazott. A cellák között a falban benne hagytak elfedve egy ajtót. Ezeknek az ajtóknak a kibontásával vagy eltakarásával pedig változtatni lehet a lakások méretét, összecsatolni vagy szétkapcsolni helyiségeket, ahogy a lakók mondják: odébb lehet „tolni” a falakat.

Albert Péter az első generációval költözött be, bár az utolsók között. Az orgonaépítő mester ugyan nem építész, de építész barátjával közösen költözött egy lakásba, és úgy alakult az élete, hogy itt maradt. Amikor megnősült, gyerekei születtek, átköltöztek az épület egyik részéből a másikba, majd a két cellához kaptak egy harmadikat is.

– Egy elég homogén társaság jött itt össze, nagy közösségi élettel, bulikkal. Már az első években is változott a lakók összetétele, lakott itt néhány évig egy színész, egy keramikus is, majd érkezett bábszínész is. Ő bábelőadást is szervezett ide. A közösségi tér öt szegmensre volt osztva, ebből három nappali gyerekjátszótérként funkcionált, míg kettő egy textilfallal elválasztva az építészek alkotótere, ahol együtt dolgoztak. Volt itt kiállítás, mongol est, koncertek, fellépett itt az URH, a Bizottság, a VHK is többek között – emlékszik vissza a ház első éveire.

Leromolva, tönkremenve

– Aztán a nagy iroda felbomlott, külön tervezőirodákat alapítottak az építészek, máshol dolgoztak, szakmailag konkurensek lettek, változott az életük, így elkezdtek elköltözni. Addigra mindenki megvásárolta a korábbi tanácsi lakásokat, így saját lakásként adták el, az újonnan beköltözők pedig már nem tudták az eredeti célt vagy nem érdekelte őket, és elindult a ház leromlása. Elindultak a tipikus társasházi érdekkülönbségek, funkcióját vesztette az egész, és nagyon keveset költöttünk rá – magyarázza a későbbi állapotokról Albert Péter.

Az épület ma nem a legszebb arcát mutatja. Kívülről jelentősen rontja az összképet, hogy a lakók a korábbi teraszok beépítésével, az előkertek átalakításával, nyílászárók utólagos beépítésével többféleképpen változtatták meg az egyes részek arculatát. A közösségi kertrészek gazosak, szemetesek, a régi kapuk rozsdásak. A tetőterasz önmagában egyedi és érdekes, de nem használják másként, mint bármely társasház teraszát. Bent a lakások felőli rész tipikus panellakás képét mutatja: virágtartók, cserepes virágok, szőnyegek. A közösségi térbe lépve minden romos. A parketta darabokban, a lámpák rozsdásak, jó részükben égő sincs, a plafon beázva, penész és dohszag, rozsda és pókháló mindenhol, tipikus tárolóként használják. Az egyetlen életet 40 évvel a Kollektív Ház átadása után egy, a csőrében szalmaszálat tartó madárka jelentette, amely fészkelőhelyet keresve magának repkedett körbe…

Horváth Imre