„Elfogott valami belső izgágaság”

Akt.:
Szatmári György
Szatmári György
Miskolc – Ismerős érzések. Eredeti vágyak. Így alakult élet. Interjú: Szatmári György Aase-díjas színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.

„Amikor először találkozom a figurával, olykor masszívnak, megfejthetetlennek tűnik. Aztán arra gondolok, de hiszen ő is csak egy ember. Vezetnek ösvények az ő megértéséhez is.” Ezt mondja arról, hogy a sokféle tapasztalat, amiért az életben megdolgozott, és amit megszerzett, hogyan épül be a szerepeibe.

Gyanítom, olyan színész vagyok, aki a saját képére formálja a figurát, úgy, hogy próbálok belebújni a bőrébe.” Szatmári György

Nem akart színész lenni, de az lett. Háromszor is otthagyta a pályát. Most az évad egyik legfontosabb, a jelen világ megértéséhez sok kapaszkodót kínáló előadásában, a Rusznyák Gábor rendezte „Ahogytetszikben” játssza a száműzött herceget, és annak zsarnok testvérét. Mi mozgatja ezeket az embereket? Tud-e a gonoszból jó lenni? Helyrehozhatók-e a tévedések?

Szatmári Györggyel beszélgettem.

A fivére által száműzött herceget játssza az „Ahogytetszik” című előadásban, és a végén a zsarnok testvér szerepében is megjelenik. Frigyes magától mond le a hatalomról – egy ilyen pici, ám fontos szerep megformálásához kell-e tudnia önnek, hogy miért dönt így Frigyes?

Nem vagyok ilyen, de el tudom képzelni, hogy valakit nyomaszt a saját gonoszsága. Eltűnik a lánya, érzékeli maga körül a nyílt és leplezetlen ellenszenvet, és ez elkezdi nyomasztani. Nem másoknak akar jót, hanem magának. Nem fordul ki magából, de megpróbálja feladni, ahogyan addig élt.

Bármerre járt a világban, látott olyat, aki képes volt ekkorát változni?

Soha nem fordultam meg olyan közegben, ahol ekkora nagyságrendű döntéseket hozhattak volna.

És ha nem csak a hatalomban lévő emberekre gondolunk? Ön például háromszor is kilépett a színház világából.

És mindig találtam helyette valami mást magamnak.

Frigyes a homályból lép elénk. A villanásnyi időben, ameddig látnunk engedi, ön szavak nélkül is fenyegetőnek, vészjóslónak ábrázolja őt. Tényleg ennyire sötét?

Szerintem igen. Ez egy idő után a számára is megterhelő és fárasztó lehetett.

A száműzött hercegről többet árul el az előadás: tudja a tévedéseit, nem nosztalgiával gondol az elvesztett hatalmára. De tett-e hozzá valamit az életéhez a kitaszítottság, hogy ennyire könnyen vissza tud térni a hatalomba?

Nem tudom, hogy könnyű-e vagy nehéz a számára a visszatérés. Kapott még egy lehetőséget. Egy született hercegről beszélünk, egy volt királyról. Az ilyen ember valószínűleg soha nem mond le az uralkodásról. A száműzetésben – a gondolatok magányában, a környezetére való ráutaltságában – volt alkalma átértékelnie az addigi életét. Alighanem már másként csinálna sok mindent. Azt hiszem, már csak azért is vissza akarna menni, hogy számára is kiderüljön ez.

Ha lenne harmadik felvonás, ahol látjuk a hatalomba visszatérni, ilyennek játszaná ezt a szerepet?

Ez biztos.

Egy jobb királyt látnánk?

Nem tudom – az azért nagyon fontos mondat, hogy az ember sokszor becsapja önmagát, amikor döntést hoz, hogy az; helyes és jó döntés. De megpróbálna valami mást. Ebben egészen biztos vagyok. Hogy jobb, vagy rosszabb lenne, ez úgyis csak a döntés után derülne ki. Nem?

Nem tudom. De több szerepe is az eszembe jut: a Sirály orvosa, Dorn, vagy a Kivilágos kivirradtigból Péchy Lajos – ők is elutaznak, és visszatérnek. Szereztek benyomásokat a világról, de valahogy fogva tartja őket a saját közegük annyira, hogy az életük alapjaiban nem változik. Gondolom, a színpadról is ismerős érzéséről beszélhetünk.

Ismerem ezt az érzést. Az életem is így alakult. Soha nem akartam színész lenni. Tökéletes véletlen, hogy az lettem. Aztán az is, hogy benne maradtam. Ez az a helyzet, amikor az ember nem húzza ki magát valamiből. Azért, mert az tetszik neki. És eljön a pillanat, amikor már nem is tudna mást kezdeni. Én világ életemben tanár akartam lenni, és a legszebb négy évemként emlékszem arra az időre, amikor Sopronban vezethettem egy színészosztályt. A mai napig tartom velük a kapcsolatot.

Ha nem akarta, miért lett színész?

Az egri Ho Si Minh Tanérképzőbe jelentkeztem, testnevelés–földrajz szakra. A testneveléssel nem volt gond, öttusáztam. Földrajzból viszont kettesem volt – nem nevezném felhőtlennek a kapcsolatunkat a tanárnőmmel. A felvételin mindenkivel elbeszélgettek. Másokra húsz perc jutott, rám negyven. Az igazgató azt mondta: „Véleményem szerint magát a jó isten is tanárnak teremtette, és az eredményei dacára felveszem. Amit nem tud, azt majd itt megtanulja. Ha nem váltja be a magához fűzött reményeket, kiteszem a szűrét”. Csakhogy ezután jött még a felvételi a színművészetire, és nagy meglepetésemre oda is felvettek. Választanom kellett. És ez tűnt izgalmasabbnak.

Oda miért jelentkezett?

A gimnáziumban angolos osztályba jártunk. A párhuzamos osztály németes volt, rendszeresen készítettek előadásokat – Bertolt Brecht és Kurt Weill műveket adtak elő. Én folyton énekeltem, ezért meghívtak az előadásaikba. A mai napig tudom ezeket a dalokat. A magyar szakos tanárunk hozta szóba, hogy az egyik srác a színművészetire készül. Menjek én is – így tanári javaslatra mentem el a felvételire. A srácot nem vették fel. Engem igen. A harmadik rosta után úgy jöttem el, hogy nem tudtam, most mi lesz. A pedellus rohant utánam, hogy jöjjek, mert visszahívtak az Ódry Színpadra. Azt hiszem, nem voltak biztosak benne, hogy fel akarnak-e venni. Akkor el kellett még mondanom valamit, és beválogattak.

Szerette a színművészetit?

Érdekes volt. Előtte háromszor jártam csak színházban. Inkább olvastam. A színház, mint olyan, fel sem merült bennem saját pályám lehetőségeként. Fura?

Fura. Általában nagyobb céltudatossággal szokták ezt a szakmát választani, amolyan élet-halál kérdése, hogy felvesznek-e valakit a színművészetire.

Nekem nem az volt. Ugyanolyan érdekes, megoldandó kihívásnak tekintettem, mint bármi mást. Különösebben fel sem fogtam, mi történik. A második rostán túljutva értettem meg, hogy komoly a tétje. Elkezdtem új műveket tanulni, de akkor már nem nagyon ment.

Könnyen tanul, egyébként?

Nagyon. Most kezdtük a Györgyike, drága gyermek próbáit. Szomory Dezső. Rendkívül bájos, szellemes történet. Pont olyan jó, mint az Illatszertár, a Buborékok, és sorolhatnám.

Mi alapján dönti el, hogy mi tetszik? Határozott a színházi ízlése?

Úgy tűnik, igen. Szépen kialakult. Szerencsém is volt – mert mi másnak nevezhetném, hogy harmadikos koromban felhívtak a Madách Színház titkárságáról: Ádám Ottó igazgató úr keres. Kiderült, hogy Safranek Karcsit elvitték katonának, az ő szerepeit kellene átvennem. És hogy jönnék-e. Mi az, hogy! A főiskolán egyébként az volt az elgondolás, hogy mi hallgatóként nem járunk színházakhoz statisztálni, szerepekbe, hanem szépen készülünk a pályára, és majd belerobbanunk a színházi világba. Ez, mondjuk, még senkinek sem sikerült.

Ádám Ottót úgy is meséli, mint akinek és az általa képviselt minőségnek hatása volt az ön színházi gondolkodására.

Feltétlenül kellett, hogy legyen hatása. A színházi életem kezdetét ott és abban a közegben töltöttem.

Háromszor is otthagyta a színházi világot. A döntés, és hogy ennyiszer megtette, egyaránt szokatlan.

Nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, ezt már ismerem egy kissé, és elfogott valami belső izgágaság: miért lennék én köteles ezt csinálni, amikor annyi minden van még az életben. Szerencsésen jöttem ki ezekből a helyzetekből is: az élmények és tapasztalatok a későbbi munkáimban hasznosnak bizonyultak. Voltam úszóedző, és kiderült, hogy annyira az sem egyszerű. Megjártam Amerikát – na, ott nagyon nem találtam a helyem, egyedül Mexikó tetszett. Azoknak az embereknek a mentalitása nagyon hasonlít a miénkhez. Itthon pedig volt három olyan év, amikor abból éltem, hogy filmsorozatok szinkronjához fordítottam a szöveget – ezt nagyon szerettem, sorozatfüggővé váltam. De hiányzott a színpad, és alighanem szóba is hozhattam valakinek, aki felhívta Halasi Imrét. Ő akkoriban lett Miskolcon színházigazgató. Zalaegerszegen már dolgoztunk együtt. Ő ajánlotta, hogy szerződtetne. Mondtam: várjunk, nézzük meg, milyen a találkozás három év után a közönséggel. Az Isten pénze előadása volt ez a találkozás, Nagy Viktor rendezésében. Ment is. Tetszett is. Itt maradtam. Ennek tizenhat éve.

Végül is: könnyű volt visszahelyezkedni?

Mintha mi sem történt volna. De ezt előre nem tudhattam.

Volt terve arra az esetre, ha az derül ki, hogy már nem a színészet a pálya?

Fordítottam volna tovább a sorozatok szövegét. Nem voltam elkötelezett, hogy mindenképpen vissza kell térnem a színházba mert ott nincs élet nélkülem.

Mi a legfontosabb változás, amit magán észlel?

Fiatal koromban nagyon laza voltam, mielőtt a színpadra léptem, aztán a színpadon megriadtam. Most hajlamos vagyok aggodalmaskodni a fellépés előtt, de a színpadon már nem érek rá ezzel foglalkozni. Ott más dolgom van.

És a tapasztalatok, amelyekről már beszéltünk: hogyan épülnek be a szerepekbe?

Amikor először találkozom a figurával, olykor masszívnak, megfejthetetlennek tűnik. Aztán arra gondolok, de hiszen ő is csak egy ember. Vezetnek ösvények az ő megértéséhez is. Amikor már mindent lehántottam róla, és ott marad a váz, megpróbálom saját magammal kitölteni. Gyanítom, olyan színész vagyok, aki a saját képére formálja a figurát, úgy, hogy próbálok belebújni a bőrébe.

Nekem a szerepeiben az tetszik, ahogyan a sors megélését az elfogadás bölcsességével ábrázolja.

Azt hiszem, ezeket így is élem meg. Egyszer Szőke Istvánnal dolgoztam, elképesztő rendező volt. Örkény István Kulcskeresőkjére készültünk – bűbájos előadás lett. Házi mindenes voltam benne, aki örökké hátul van. Együtt mentünk haza, arrafelé lakott, amerre én, és egyszer azt mondta: neki borzasztóan tetszik, hogy hátul vagyok, és szinte mindent én irányítok elől is. Igazándiból ezt szeretem csinálni. Nem szeretek elől szerepelni. Inkább segítek másokat. Rendezni is azért szerettem, mert abból indulhattunk ki, amilyenek a színészek. És azt valósíthattuk meg, ami bennük létezett. Amitől ők: ők voltak.

Bujdos Attila


Szatmári György

Budapest, 1957.

Aase-díjas magyar színész, rendező, díszlettervező.

1980-ban szerzett színészi diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Dolgozott a debreceni Csokonai Színházban, a Radnóti Miklós Színpadon, az egri Gárdonyi Géza Színházban. Az Agria Játékokhoz tervezte a díszleteket és jelmezeket, a Bacchus, avagy a ’bor’ comoedia című előadáshoz, s ugyanott rendezte Tabarin: Veszedelmes levelek című darabját.

További rendezései: Sörgyári capriccio (Bohumil Hrabal), Örvendetes esemény (Slawomir Mrozek), Imádok férjhez menni (Somerset Maugham) egyebek között Mikó István, Hacser Józsa, Dobák Lajos színészek közreműködésével

A Miskolci Nemzeti Színház művésze.