Belső félelmeink – hogyan küzdhető le a szorongás?

Miskolc – Az a baj, hogyan sokan a szőnyeg alá söprik a félelmeiket. Interjú Hegedűs Ágnessel, a miskolci Prána Ház vezetőjével.

Ki ne érezte volna már életében, hogy „gombóc” van a torkában, hogy szorít a mellkasa, „összeugrik” a gyomra. Fél. Igen, vannak félelmeink, belső félelmeink, tudatalatti félelmünk, és sajnos előfordul, hogy mindezt mi magunk generáljuk – fogalmaz Hegedűs Ágnes, a miskolci Prána Ház vezetője.

Hogyan gyógyíthatjuk a felszínre törő félelmeinket?

Az a baj, hogy sokan a szőnyeg alá söprik a félelmeiket, nem foglalkoznak vele, azt gondolják, hogy többé nem jelentkezik, ami persze nem igaz. A félelmeinkkel kezdenünk kell valamit. Mert a félelem dolgozik bennünk, és fenntart egy stressz állapotot. Aminek hosszú távú következményei lehetnek. Ez kihat emberi kapcsolatainkra, teljesítőképességünkre, munkánkra. Ne féljünk a félelemtől. A félelem jelez nekünk.

De hogyan iktassuk ki?

Attól függ, mi az ok. Ha van egy veszélyforrás, és arra reagálnunk kell, ez a dolga a félelemnek. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mitől félek? Tényleg van okom félni? Gondoljuk át tárgyilagosan.

Ezt az elméleti síkon való magyarázást vetítsük át a gyakorlatba! Például: van egy szeretett hozzátartozónk, aki beteg, és félünk, hogy elveszítjük őt. Hogyan lehet ezt a félelmet kiiktatni?

Ilyen esetben is „beszéljünk” a félelmünkkel. Sok kliensem van, akinek már tünetet okoz a félelem állandó jelenléte. Nem alszik jól, nem tud enni rendesen, vizsgáljuk meg, hogy mit tehetünk a beteg hozzátartozónkért. Ápoljuk lelkiismeretesen, mindent megteszünk, amit ember megtehet. Érdekes lesz, amit mondok, de általában nem attól félnek az emberek, hogy meghal a hozzátartozójuk, hiszen tudjuk, hogy az élet véges. A halál, valakinek az elvesztése feldolgozható. Az emberek félelme önmagukra irányul. Mi lesz velem, hogyan élek tovább? Na ezekre kell magunknak megadni a választ. Tervezni kell, s rögtön könnyebb lesz. Nem elhessegetni a gondolatot, hanem igenis beszélni róla, baráttal, hozzátartozóval, bárkivel. Ha végig gondoljuk, ha megtervezzük az elkövetkezendő időszakot, a félelem múlni fog. A lelki fájdalom, és a félelem között különbség van. Egy szeretett személy elvesztése esetén a gyász feldolgozása idő kérdése, de az nem félelem.

Amikor konkrét a félelem, például egy autóbaleset után valaki nem mer autóba ülni, érdemes az érzés leküzdésén dolgozni?

Mindenképpen. De ez nem csak félelem, ez trauma. Ebben érzékszervi észlelések, fájdalmak vannak. Ez más, nem összekeverendő a félelemmel. Ez komplex élmény. Ez rögzül az idegrendszerünkben, az elménkben. S ha egy baleset után újra autóba ülünk, aktiválódik az érzés. S ha ez az érzés olyan erős, hogy egyedül nem tudja leküzdeni az ember, érdemes szakember segítségét kérni. A trauma oldásának van egy folyamata, ez nagyon egyénfüggő.

A gyerekkorban átélt félelmet hozhatjuk magunkkal a felnőtt korba?

Sajnos igen. És az a legrosszabb, hogy nem emlékszünk rá. Van egy tudatos, és tudattalan memóriánk. Általában az ilyen magunkkal cipelt félelmeinket a tudattalanban tároljuk. Nem emlékszünk rá. Illetve a legújabb kutatások szerint a testünk minden lenyomatot megőriz. Mélyebb struktúrában vannak, a kötőszövetünk hártyáiban vannak, ilyen a mellhártya, agyhártya. Ezek az emléknyomok a modern orvostudománynak köszönhetően előhozhatók és orvosolhatók.

B.Tóth Erika

[related-post post_id="4034743"]

[related-post post_id="3921009"]