Életre szóló impulzusok Miskolcról – Interjú: Eötvös Péter zeneszerzővel és karmesterrel

Akt.:
Életre szóló impulzusok Miskolcról - Interjú: Eötvös Péter zeneszerzővel és karmesterrel
Életre szóló impulzusok Miskolcról - Interjú: Eötvös Péter zeneszerzővel és karmesterrel
Miskolc – “Három sorsdöntő találkozásnak (Ligeti György, Lendvai Ernő és Kardos Pál) lehettem részese Miskolcon.”

A Kardos Pál emléktermet április 20-án avatta fel a miskolci zeneiskola egykori diákja, Eötvös Péter, a világhírű zeneszerző és karmester. Az interjú készítője osztálytársa volt a Palóczy Utcai Általános Iskolában. Péter az előtte levő padban ült, így a beszélgetés a közös emlékek felidézése kapcsán jött létre.

Milyen meghatározó szakmai élményeket köszönhetsz Miskolcnak ?

Eötvös Péter:Ezek az impulzusok 1956 előtt értek, három sorsdöntő találkozásnak (Ligeti György, Lendvai Ernő és Kardos Pál) lehettem részese. Még 1956 előtt történt, hogy Ligeti György szakfelügyelőként meglátogatta a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolát. Bemutattak neki, mint fiatal komponistát, aki kantátát írt. Eljátszottam és elénekeltem, akkor még szoprán regiszterben. Ez azért volt fontos, mert jó pár évvel később, már amikor mesteriskolába jártam Pesten, újra hallottam Ligeti nevét, aki jelentős zenei sikereket ért el Németországban. Ami azonnal valamiféle tartást adott nekem: ő volt az az ember, aki már hallott engem. 1965-ben ismét találkoztam vele, ezúttal a darmstadti mesterkurzuson, ahol zenei előadásokat tartott. Ő is emlékezett rám, megismert. A Ligetivel történt beszélgetések alapvetően határozták meg, hogy belőlem zeneszerző lett. Ezután kialakult köztünk egy állandó kapcsolat, amely egészen a haláláig tartott. A második impulzus, ami a miskolci zeneiskolában ért, hogy megjelent nálunk Lendvai Ernő, aki a híres Bartók-analíziseket írta. Hozott egy logarlécet és azon bemutatta nekünk a bartóki aranymetszés lényegét. Analízise indította el nálam azt a fajta strukturális gondolkodást, ami a zeneszerzéshez okvetlen szükséges. Rádöbbentett arra, hogy formában kezdjünk el gondolkodni, és a felépítéshez legyen tapasztalatunk, tudásunk. Később ez igen fontos eleme lett operáim megkomponálásának. Egyszóval Lendvai érdeme, hogy a strukturális gondolkodásmód kialakult nálam. A harmadik impulzust a miskolci zeneiskolában Kardos Páltól kaptam. 1953-ban, kilenc évesen kerültem hozzá, ő vett magához. Sugárzó temperamentuma volt. Nagyon gyorsan beszélt, mégis minden szavát értettem. Azért beszélt olyan gyorsan, mert talán kétszer olyan gyorsan is szeretett volna, de fékeznie kellett gondolatai sebes sodrát. Rengeteg dolgot mondott, és csak fontosakat. Az az állandó lobogás, ahogy a dolgokat kezelte, egyszerűen magával ragadta tanítványait. Csak ugyanabban a tempóban lehetett gondolkodni és cselekedni, mint ő. Amit ő megtanított nekem annak idején, az a tiszta hangzás. Abszolút hallásom van, ami születéstől fogva meglévő adottság és Kardos tanár úr erre alapozva fejlesztette ki nálam a nagyon pontos és tiszta hallás képességét. Felhívta a figyelmünket az intonáció tisztaságára, ebbéli törekvéseim nagy részét is tőle származtatom. Kardos Pál világszínvonalú gondolkodó volt. Ezt persze csak jóval később tapasztaltam meg, amikor eljutottam Kölnbe, a modern zene egyik fellegvárába, és Karlheinz Stockhausennel dolgoztam sokáig, majd Párizsba, ahol Pierre Boulezzel, és ott az általa alapított Ensemble InterContemporain zeneigazgatója lettem. Amit egy tinédzser korban levő gyereknek Kardos Pál adott, az teljesen világszínvonalú elmélet volt. Óriási ajándék számomra. Találkoztam vele Szegeden is, ahol a tanárképző főiskola ének-zene tanszékén karvezetést tanított és a főiskolai női kart vezette. Tanítása egy életre szóló tudást, biztonságot jelentett. Most amikor zenekarral, kórussal dolgozom, munkám gyökerei Kardos tanár úrtól erednek. Boldog vagyok, hogy itt lehettem az újjávarázsolt iskolában és részt vehettem Kardos tanár úr emléktermének avatásán. A Kardos Pálról való megemlékezés és az emléktermének a felavatása az alapokhoz való visszatérést és azok kezelését eredményezheti. Pár évtized múlva látható lesz, hogy egy magból mi nőhet ki. Az, hogy a személyes pályám idevezetett, azt Kardos Pálnak, Ligeti Györgynek, Lendvai Ernőnek köszönhetem, mert olyan tudást kaptam a velük való találkozásokból, melyek életre szólónak bizonyultak. Egy gyerek nem tudja mi történik vele, legfeljebb megsejti a csodát. Az csak később derül ki, hogy mi indít el egy igazi nagy ívű pályát. Tehetségnek persze kell lennie ahhoz, hogy felismerje a pillanatot, mikor adott egy lehetőség. És éljen vele! Úgy érzem, az én életem állandó naivitásban haladt előre. Attól tehát, hogy nem álltam ellent a biztató és hívó szavaknak, ezek a hátszelek jó irányba vittek. Az mindenesetre máig nagy büszkeséggel tölt el, hogy 14 éves koromban Kodály Zoltán vett fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára.

Mit jelent számodra, hogy tavaly a velencei biennálén átvehetted az Arany Oroszlán Életműdíjat ?

Eötvös Péter: Az, hogy a velencei biennálén nekem ítélték oda az Arany Oroszlán-díjat, jelzi: a művészvilág követte és elismeri munkásságomat, végül is ez egy életműdíj. Eddigi négy évtizedes életutam során minden bizonnyal olyan tevékenységet folytattam, amely valamilyen módon formálta a zenei világot, legalábbis Európa nyugati felében mindenképpen…, Magyarországon viszont csak árnyékában. Miután dupla hivatásom van: a zeneszerzés és a karmesterség, a kettő összefonódik. Ezért éreztem feladatomnak 20 évvel ezelőtt egy intézet alapítását. Idén végre megindíthatjuk a tényleges működést, mert felépül a ház: a Budapest Music Center. November 23-án lesz a megnyitója. Kapunk ott egy irodát és attól kezdve egy olyan tevékenységet akarok kialakítani, ami úgy érzem nagyon hiányzik, éspedig az információ-átadás a zenéről. Szeretnék túllépni azon, hogy a zene pusztán szórakoztató műfaj. Paolo Baratta, a biennálé elnöke méltatásában a zenei tudásomat és a finom hallást emelte ki, de beszélt a képrombolás és a kísérletezés öröméről is. Ezt a kitételt akkor sem értettem, és most sem. Nem tudom mit ért alatta. A pusztítás, de még a veszélyeztetés sem fér össze természetemmel. Lehet, hogy az említett képrombolás a XX. század elejére vonatkozhat bizonyos esetekben. Jóindulatú lefordítása az lehet, hogy végig jártam a legfőbb zenei utakat. Én nem romboltam soha semmit. Ez alkat kérdése. Van akiről el tudom képzelni, hogy valami régit széttör annak érdekében, hogy megtagadva meghaladja. Az én karakterem nem ilyen, inkább a tradícióra építek, és egy csomó minden újat tudok abból kihozni, tehát a hagyomány nálam tulajdonképpen egy olyan virág, amely újabb virágokat hajt.

Miért kellett úgy fogalmaznod, hogy egy teljes generáció számára megszűnt itthon a jelenkori zenei gondolkodás megismerésének a lehetősége ?

Eötvös Péter: Ez a megállapítás alapvetően Magyarországra jellemző. Itt szinte mindenki az ükapja tollával dicsekszik. Egy olyasfajta zenei aktivitás dívik, mely egyszerűen a jelen időt nem veszi tudomásul. Szerintem rossz beidegződés. Azok, akik a zenei életet irányítják, nincsenek tudatában annak, hogy hol élnek, mikor élnek. Ez összefügg azzal, amit korábban mondtam: a zene nemcsak szórakoztatás. Most olvastam valahol, és nagyon egyetértek vele: nem a közönség igényeit kell szimplán kielégíteni, hanem a közönség igényeit kell megteremteni. Ez a művészet feladata, erről van szó.

Véleményed szerint a különféle zenék nem egymás ellen vannak: a kortárs zene nem öli meg a klasszikust. Kifejtenéd ezt bővebben?

Eötvös Péter: Minden kornak a zenéje kortárs zene. Annak a generációnak a zenéje, amelyik benne él. Minden korban volt úgynevezett “műzene”, amely hasonló a leírt és kitalált regényhez, amely a kor zenei gondolkodását tükrözi ugyanúgy, mint az irodalom. Emellett volt mindig az úgynevezett szórakoztató zene a táncoló uraknak és parasztoknak, úgy mint a mai korban a popzene a széles tömegeknek. Ha a műzene egy adott kor zenei kultúrájában megszűnik, vagy kimarad, akkor az olyan, mintha megszűnne az irodalom és csak újságot, napilapokat olvasnának az emberek. Ez a helyzet ma Magyarországon. A nyugati zenei élet folytatja a sok évszázados műzenei kultúrát, játsszák és hallgatják a régebbi korok zeneműveit (mint ahogy mi régebbi irodalmat is olvasunk) viszont a jelenkor zeneszerzői iránt is érdeklődnek, mint ahogy Magyarországon is sok ezren olvassák a mai magyar irodalmat. Sajnos a magyar zenei életben hiányzik a jelenkori gondolkodás, ezért szeretném az intézetemben ezt a lemaradást behozni.

Buzafalvi Győző