Életre kelt a Népkert

Akt.:
Életre kelt a Népkert
Miskolc – Sokadalom, jókedv, vidámság: belakták a népkerti családi majálist a miskolciak.

Özönlött a nép. Jöttek autóval, busszal, de persze elsősorban gyalog. A Népkertbe, a miskolci önkormányzat által szervezett új május elsejei helyszínre. Munka ünnepe? Inkább a családé, a tavaszé. Amolyan előrehozott gyermek nap, amikor apa is bedob egy, de inkább két sört, miközben a gyerek éppen dupla szaltót produkál az ugrálóvárban.

Veterán gépcsodák a sportcsarnok előtt. Telitalálat a fekete Volga, a 30 esztendővel ezelőtti Nysa mentőautó (“Úristen, ezzel embert mentettek? – kérdezi egy rácsodálkozó fiatal a bámészkodó tömegben), vagy éppen az oldalkocsis Pannónia. Kattognak a mobilok retinái egy “állj oda Fiam, de a vattacukrot vedd el a fejed elől” kíséretében. Sorok a kézművesek portékái előtt, reménykedők a Jósdákban. És, ami hiányzik a dologtalan hétköznapokon a Népkert fái alól: pléden fekvő családok, párok.

Már nem szomjas

– Figyelj, ide! Én a Csanyikból jövök. Ki nem hagytam volna! – veti oda József, aki ha nem mondja búcsúzóul, akkor is feltűnik, hogy “már nem szomjas…” De ez nem jellemző, sőt! A nagyszínpadon gyerekműsor, csobog a szökőkút. A szomszédságában megelevenedik Szinyei Merse Pál majálisa. Szó szerint. Férfi- és nő alakok beszélgetnek korabeli ruhákban a gyepen. De nem ám csak úgy, hanem az arra járókat szóra bírják, kisebb játékokba vonják be. Száll a vurstli éneke a fák fölé, “pápárárám, pápárárám”. Próbál egy rég elfeledett kor dallama utat törni. Ugyan, ki emlékszik már rá, hogy a Vigadót első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd tervei alapján építették át? Mégis; mit mondana ha látná a Népkertet? Ízlene-e egy műanyagtányéros bográcsos?

Csak egyet, utoljára

“Tényleg nincs csapolt sör? – így az egyik. “Na ne már, hülyéskedsz? – erre a másik. Hogy ittak-e csapoltat nem tudni, mert a tömegben szem elől tévesztem őket. A legjobbkor sodor a nép beljebb; rendőröket hívnak intézkedni. “Állítólag fél óra nem jött ki valaki a wc-ből” – mutat egy toi-toira egy babakocsit támasztó arc. Nő az adrenalin, amikor az egyenruhások egyike határozottan odalép, és kinyitja az ajtót. Üres… Elillannak a bámészkodók, csak a jobbról a bal lábra lazítók maradnak. Szorít. Szorít az idő. A kisgyermekeseknek, akik lassan ebédeni mennek, ám talán még egy fagyi becsúszik, és egy nagy ugrás a szénába. “Csak egyet, utoljára!”
Odébb, egy öreg fa alatt óriási nevetés és “pápárárááám, pápáráráááám”. Fülbe mászik a verkli. Lassan vége az ünnepnek, szerdán munka. Ha szerencsések vagyunk.

(Juhász-Léhi István)




A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdetés








hirdet�s