Egyszer, majd

Függetlenül attól, hogy centizni, megmérni a boldogulást lehet, nem a boldogságot, súlyos üzenete van “boldogtalanság-statisztikánknak”, súlyosabb, mint a mindenkori államháztartási hiánynak.
Ratalics László jegyzete

Miért betegszünk bele a szabadságba, az egyre jobb anyagi létbe? Miért van több és több akaratgyönge, piás, narkós, depressziós, gyógyszerbeteg, lelki aberrált? Miért pattan el a húr? Miközben az egyénnek százszor annyi lehetősége van a boldogulásra, mint száz évvel ezelőtt.

Ha azt mondjuk a mai világra, hogy legfőképp azért önveszélyes, mert ráadásul betegségtudata sincs – képtelen letenni a baltát, vágja, csak vágja maga alatt a fát külső és belső környezete elpusztításával (a természet károsítása az önismeret hiányával, saját testünk-lelkünk elherdálásával kezdődik) –, akkor ez fokozottan igaz ránk, magyarokra, itt a Kárpát-medencében, ahol minden összefolyik mindennel.

Vannak válaszok a boldogtalanságunkra.

Egy: nem visszük végig a játékainkat. Félünk a teljességtől, a száz százaléktól. Mert nagy a rizikója. Ha bukunk, száz százalékosan bukunk. Ezért beérjük közepes, 50 százalékos szerelmekkel, barátságokkal, hivatásokkal. És az élettől cserébe csak közepes dolgokat kapunk. Kettő: a szocializmus összeomlása után pár évvel javulni kezdett az életszínvonal – valamennyivel. A lehetőségek puszta megcsillanására az igények az egekbe szöktek, ám hoppon maradtunk (az uniós csatlakozás hasonló történet, csak akkor már nem hittük komolyan, amit reméltünk). Ha volna még hely, lehetne folytatni e sort.

Talán, egyszer, majd, a boldogságról is írunk.








hirdet�s