Egyedi példány

Akt.:
Egyedi példány
© Fotó: google.com
Van abszolút jó hír is: feledésbe menő kultúrák, szokások fel tudnak támadni Kiss László jegyzete.

Hagyjuk már ezt a Halloween-ezést, mert a magyar gyerekek mire felnőnek, elfelejtik, hogy egy szál gyertyát gyújtani halottainkért, szép magyar szokás – írja egy levélírónk. Mélységesen tiszteletben tartom aggodalmait, így halottak napján, merthogy az ma van, november 2-án hivatalosan – de nem értek vele egyet. Nem azért, mintha nem áradnának tömegek a temetőkbe minden november elején és nyomát nem látom, hogy ez a szokás kiveszne, szép lassan.

És azt sem gondolom, hogy, mert a Facebookon egy kicsit bohóckodunk jelmezekben, tököt faragnak a gyerekek az óvodában, vagy rendezünk egy jó kis horrorpartyt ilyenkor, ugyanezek a fiatalok ne mentek volna el a szüleikkel a temetőbe – vagy épp hozzájuk oda, ha már eltávoztak.

Mélyebbre kell itt nyúlnunk, egy kicsit eloszlatni a kultúrák változása miatti, amúgy teljesen érthető félelmeinket. Kicsit ijesztő a ránk zúduló multikulti, az tény, hiszen giroszt eszünk a lángos mellett, dobáljuk a süveget, mint Amerikában, amikor átvesszük diplomát, és kínai büfésnél nyomjuk el az éhünket sokszor.

De ez mindig is így volt, csak kicsit lassabb tempóban. Nézzük a legszentebb ünnepünket, a karácsonyt. Már a neve is szláv eredetű, és semmi köze a hitbéli tartalmához, merthogy átlépést jelent – mármint az egyik évből a másikba. Mióta egyaltalán létezik, folyamatosan változott, magába olvasztott sok mindent. Például karácsonyfát csak az ezernyolcszázas években láttak először Magyarországon, Brunszvik Terézia jóvoltából, amúgy maga a szokás a Rajna vidékről jött, ennyire hazai.

Az az igazság, hogy ha nem járunk utána, a fene se tudja pontosan, melyik szokásunk mennyire autentikus, hazai vagy sem: de hát mi magunk sem vagyunk azok, mindenféle vér keveredik bennünk, ettől szépek a magyar lányok.

Az is eszembe jutott, vajh mennyire lehet gátját állni a kulturális átalakulásoknak. Semennyire. Volt szerencsém megélni azt a korszakot, amikor a nyugatról jövő rockzene, a farmer és a hosszú haj kifejezetten tiltott és üldözendő volt. Természetesen farmerünk volt, csak nyugati rockzenét hallgattunk, és hosszú hajat hordtunk. Minél jobban nyomták a Repülj pávát és irtani próbálták a nyugati popkultúrát, az annál inkább terjedt. Olyan ez, mint a szőrtelenítés: minél többet vágod, annál sűrűbb és erősebb.

Van abszolút jó hír is: feledésbe menő kultúrák, szokások fel tudnak támadni. Ma nem gáz, sőt abszolút menő bort és pálinkát inni whisky és Martini helyett – pedig istenem, mekkora divat volt egykoron. A Márton napi libalakomáktól, a Szent Iván éji közös tűzgyújtásig már községi szokványprogrammá vált egy csomó, évtizedekkel ezelőtt már szinte felszívódott szokás vagy ünnep.

De mekkorát röhögtek volna úgy ötven éve, ha egy gyereket Tasnak vagy Elődnek keresztelnek. Ma természetes – igaz van bőven Renátó meg Dzsenifer is.

Szóval változunk, és velünk változnak a szokásaink is. Ettől még azok maradunk, akik vagyunk, mert ami megszületik, az sajátos lesz, egyedi, lehet, hogy hasonlít kicsit másra, de nem pont olyan. Mert ilyen az ember is – egyedi példány.

– Kiss László –








hirdetés