Egy szál gyertyát…

Gyermekkoromban otthon nem beszéltünk szinte soha arról, hogy mi történt 1956-ban, hogyan vészelték át az enyéim (én jóval később születtem) azokat a napokat… Szaniszló Bálint jegyzete 

Gyermekkoromban otthon nem beszéltünk szinte soha arról, hogy mi történt 1956-ban, hogyan vészelték át az enyéim (én jóval később születtem) azokat a napokat, amelyeket – legyen a barikád bármely oldalán – minden magyar megszenvedett és keveseknek adatott meg, hogy ne őrizzenek fizikai és lelki sérelmeket abból az időből.

Talán azért sem volt szó ötvenhatról, mert az akkori rendszer hétköznapjaihoz illeszkedő volt a családom, akik – a túlélés és a gyermekeik létbiztonsága érdekében – tették a dolgukat és keveset vettek részt az igazi nagypolitikában. Nagymamám – életkorából adódóan és azzal, hogy átélte mindkét világháborút – jobban feljogosítva érezte magát arra, hogy nyíltabban is visszaemlékezzen, néha felidézett egy-egy életképet. Legtöbbet azt a bizonyos napot mesélte el, amikor az oroszok bejöttek Miskolcra és az egyik tank a főutcán épp a szomszédos házba lőtt bele. Az iszonyatos robajra és rengésre futott elő a műhelyből, azt hitte összeomlik a ház.

Szüleim épp dolgoztak az akkori Dimávagban, idősebb bátyám pedig, aki szinte napra pontosan Sztálin halála idején született és 1956-ban négyéves volt, épp a népkerti óvodában töltötte szokásos napját. Nagymamám magára kapta kendőjét és a főutcán felfelé áramló tömeggel szemben szaladt az óvodába, hogy (akkor még) egyszem unokáját biztonságban tudja. Mire hazaért, magához szorítva unokáját, már szüleim is otthon voltak és fehérre váltan várták, hogy mi fog történni. Örömük határtalan volt, amikor mind a négyüket biztonságban tudhatták.

Családom átvészelte azokat a napokat és az utána jövő évtizedeket is. Én minden október 23-án (illetve november 4-én) gyújtok egy szál gyertyát azokért, akik áldozatai lettek fizikailag, vagy lelkileg azoknak az időknek.

Kapcsolódó cikkek:








hirdet�s