Egy faházat szeretne a tündértől… De előtte – ha lehet – egy jó kabátot

Akt.:
A társadalom alulnézetből (illusztráció)
A társadalom alulnézetből (illusztráció)
Miskolc – Belváros. A Pátria-tömb mögött találkozom Hegedűs Antal Pállal és sorstársaival. Hajléktalanok.

Hideg van, Tóni egy diszperzites dobozon ülve hallgatja, hogy mit is akarok. Egyikük köszöni, ám kimaradna, míg egy másik társ a parkolót járja. Csurran-cseppen valami az autósoktól. Végül Tóni kötélnek – ül.

– Nyolc hónapja élek az utcán, de már öt éve vagyok hajléktalan sajnos – mered a semmibe, miközben megkeményedett, szélfútta kezeit simogatással, masszírozással melegíti. – Családi problémák miatt lettem otthonról kitéve, hogy miért, azt hagyjuk. Annyit elmondhatok, hogy elvesztettem a munkahelyemet… A Nokiánál voltam bemérő műszerész, a céget viszont a kínaiak kivitték külföldre, nekünk pedig menni kellett. Itt, Borsodban pedig… 52 éves vagyok nem titok, azonban nem tudok elhelyezkedni, hiába van szaktudás, mert megvan. Négy szakmám van! A Városgazdához szerintem fel sem vennének, mert túlképzett vagyok.

Tóni mesél: miskolci, a Bláthyba járt középiskolába. A városban jóformán mindenkit ismer és szerinte az a probléma, hogy beszűkült az a kör, amely segíteni tud, vagy akar a fedél nélkülieknek, de szerencséjükre mindig adnak valamennyi pénzt, és kapnak ételt.

Jönnek a mínuszok, itt a tél.

A lopás a kisebbik baj

Mi lesz velük? – kérdezem.

– Még én sem tudom. Van ötlet, volt néhány be nem váltott ígéret – mondja. – Ha más nem, marad a Vöröskereszt, mint ideiglenes éjjeli menedék, ahonnan a krízis­autóval mindig jön egy kis kaja és tea. Igaz, a tea minket nem nagyon érdekel, inkább forralt bort hoznának, ha már viccelhetek. Amúgy normális emberek, nem is velük van a baj, hanem a bent lévőkkel. Aki nem volt ott, nem tudja úgy sem, hogy miről beszélek. A lopás a kisebbik baj, mert vannak ott olyan alakok, akik nem odavalók. Nem tudnak viselkedni, a Vöröskereszt pedig szondáztat. Kérdezem: ki nem issza meg délután 5-ig azt a kis italt? 16-os a körlet, amiben biztos van három hülye, aki nem odavaló. Van dühöngő körzet is, a nullás. Akkoriban jártam számítógépes tanfolyamra, el is végeztem – ez 2011-ben volt. De hogy tudsz úgy tanulni, ha egy barom ordít? Egy nagyobb bevásárlóközpontból egy órán belül kitakarítanak, „ne itt üldögéljen, ez nem melegedő” felszólítással. Akiknek hálásak vagyok, azok a Borsod Volánosok voltak a Búza téren. Szóltam, szépen beültem, hogy szeretnék tanulni, megengedték.

Hallgatom. A tekintete néha a semmibe mered, néha a szemembe néz. Nem üres, nem beletörödő. Megkérdezem, hogy mi a legnagyobb változás az úgynevezett rendes élethez képest?

Tönkre. Idegileg

– Az ember idegei az utcán tönkre mennek… – nézz rám. – Minden neszre, pattanásra felfigyelek és nem mindenki úriember, főleg az éjszakában.

„Bántanak is?” – vetem fel halkan. – Volt már rá példa. Megdobáltak minket – húzza össze magán a kabátot. – A rendőrség olyankor nem sok mindent tud tenni. Korábban volt némi vegzálás, de ez mára megszűnt. A rendészek megnéznek, békén hagynak, ráadásul az egyik parancsnok majd napi rendszerességgel eljön és megkérdezi, hogy mi újság. Beszélünk a belvárosi helyről is. Tóni elárulja, hogy ők hárman dekkolnak itt. Ha valakinek dolga van, akkor a másik kettőnek „ki kell váltani”, mert két embernek mindig lennie kell a helyen. Miközben egy középkorú férfi aprót nyom a markába, rá is kérdezek: annyi bevételük van, amit az utcán kapnak? Nem beszél félre megint, mint ahogyan az elmúlt néha nyomasztó percekben sem tette. „Annyi. Ebből kell ennünk, innunk.”

– A családdal sem tartom a kapcsolatot. Sajnos édesanyámmal a viszonyom annyira megromlott, hogy már egy éve nem is láttam – sóhajt és talán a bánat és a hideg miatt könnybe lábad a szeme. – Ha csengetnék nála és meghallaná a hangom, nem nyitna ajtót.

Egy kis csend, csak a belváros zaja van. Megtöröm: „ha orvos kell, kihez fordultok?”. Tóni úgy felel, hogy csak a Vöröskereszt marad, mert a házi orvosnál hét évig nem volt, aztán a papírokról sem tud sokat és különben is: minek járna hozzá, ha nem beteg?

A jobból átteszem a diktafont elmerevedett bal kezembe. „Ha idejönne egy tündér, és lehetne egy kívánságod: mit kérnél?” – kérdezem valamiért.

Kimondva hülyén hangzik, ám Tóni nem csodálkozik, melegséggel a hangjában így válaszol:

– Egy olyan faházat, amiben mi hárman eltudnánk férni, a többit megoldanánk! De most egy meleg kabátra lenne szükségem…

– Juhász-Léhi István –

Soha ne tudd meg!

A hármak másik tagja, Tóth Gáborként mutatkozik be, kimérten és határozottan beszél: „Hatvan leszek, 2003-tól élek az utcán, a lakást elvették, előtte hegesztő voltam. A Bulgárföldön kezdtem, aztán Kilián, Diósgyőr, Felső-Majláth, most itt. Aki nem élt az utcán, az nem tudja miről beszélek. Mi és ki segíti napról napra? Saját magam! Az első este? Emlékszem… Soha ne tudd meg! Egy szál szatyor és mehettem kukázni, hogy ne legyek éhes, hogy megéljek.”

„Mit tart a legnagyobb kincsnek?” – vetem fel a megkeményedett férfinek. „Az embereket!” – vágja rá azonnal.


A jó Isten véste

Az arca olyan, mint egy félbehagyott szobor. A szem alatt erősen csúszott a véső a jó Isten kezében, ám valahonnan könnycseppek finomíthattak a tekinteten. Juhász-Léhi István jegyzete. tovább »