Egy életre megtanulta tőlük: “Ha kell, a világgal szembemenve is…”

Dr. Kiss-Tóth Emőkével, a Miskolci Egyetem Egészségügyi karának dékánja
Dr. Kiss-Tóth Emőkével, a Miskolci Egyetem Egészségügyi karának dékánja - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Tanár szeretett volna lenni vagy orvos. Tanárként segíti az egészségügyet. Kiharcolta a feltételeit. Interjú: Dr. Kiss-Tóth Emőkével, a Miskolci Egyetem Egészségügyi karának dékánjával.

Dr. Kiss-Tóth Emőke a Miskolci Egyetem Egészségügyi karának dékánja, a legrangosabb egészségügyi szakmai kitüntetést, a Batthyány­-Strattmann László Díjat vehette át 2015. június 13-án a Magyar Védőnői Szolgálat megalakulásának 100 éves jubileuma tiszteletére rendezett ünnepségen Balog Zoltántól, az Emberi Erőforrások miniszterétől.

– Kezdjük a gyökereknél!

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Agrár­értelmiségi, középvezetői családba születtem, ahol meghatározóak voltak a vallási értékek, így a szüleim a Patrona Hungariae Katolikus Leánygimnáziumba írattak az államszocializmus idején. Ez és az ott töltött négy év meghatározó volt az életemben, s máig büszke vagyok arra, hogy ott nevelkedtem.

– Úgy fogalmazott: „íratták a szülei”. Saját akarata nem ez volt?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Tizennégy évesen én még nem tudtam felmérni ennek a súlyát, de szimpatikusnak találtam, hogy Budapestre kerülök. Egyébként a szüleim számára a minőség volt a meghatározó, amire a garanciát az egyházi iskolában látták. Ugyanilyen elgondolás alapján az öcsém a győri bencéseknél érettségizett.

– Mi volt leginkább meghatározó abban a középiskolában?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Az értékrend. Szokták is rám mondani: látszik, hogy zárdában nevelkedtem. Ám annak ellenére, hogy ez valóban egy klasszikus zárda volt, annak minden kötöttségével, én úgy emlékszem vissza, hogy szabadságban éltem: szellemi szabadságban.

– Onnan hova tovább?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Jó tanuló, szorgalmas diák voltam, ennek ellenére nehéz volt a pályaválasztás. Kisgyerekként tanár vagy orvos szerettem volna lenni, érettségi után az orvosira jelentkeztem. A csaknem maximális felvételi pontszám ellenére a felvételi bizottság elnöke kijelentette, egyelőre nem vehetnek fel, mert rendszeridegen vagyok. Ezzel a kifejezéssel akkor találkoztam először. Azt sejtettem, hogy tanársággal a vallásos neveltetésem miatt hiábavaló próbálkoznom, de hogy rendszeridegen vagyok?! A szegedi védőnőképző főiskolára irányítottak, én pedig elfogadtam a helyzetemet. Úgy gondoltam, védőnőnek lenni igazán nőnek való, a lelkemhez közel álló szakma. Amikor végeztem, Széll Éva professzor asszony marasztalt a főiskolán, de engem hazahúzott a szívem. Ő megjegyezte: „Végtére ott is lehet egészségügyi képzést csinálni!” Ez a kijelentése nagyon megragadt bennem, s amikor Emődön „védőnősködve” láttam, hogy hiány van védőnőkből (az állások negyede üres volt) és errefelé a gyógytornászokból is, bejelentkeztem a megyei kórház akkori főigazgatójához az ötlettel: Miskolcon is el kellene indítani a felsőfokú diplomás egészségügyi képzést.

– Ha jól gondolom, alig múlt húsz akkor. Hogy fogadta a főigazgató?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Az igaz, hogy heteket kellett várnom arra a húsz percre, de amikor előadtam, hogy mit szeretnék, dr. Molnár György főigazgató helyeselt. Igazam van, de nincs itt az ideje. A mai fejemmel belegondolva nagy bátorság volt ez a lépés részemről, hisz én akkor a megye legnagyobb egészségügyi intézményének vezetőjéhez kopogtam be ismeretlenül, de akkor ezen nem gondolkoztam. Eltelt egy fél év, amikor a kolléganőim jelezték, hogy míg terepen voltam, keresett a megyei kórház főigazgatója. Közösen próbáltuk kitalálni, vajon miért, milyen égbekiáltó szakmai hibát követhettem el. Reszkető lábakkal kerestem föl. Közölte, beszélt Széll professzor asszonnyal, aki elmondta: Szegeden is kihelyezettként folyik a képzés, miért is ne követhetnénk a példát Miskolcon. Megkérdezte, volna-e kedvem részt venni a nulláról való felépítésében.

– Gondolom, nem volt kérdés.

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Nem volt könnyű otthagyni a körzetemet, s nehezen is engedtek el. Ám itt volt a kihívás: megvalósítani az álmom, megvalósítani az egészségtudományi képzést, itt, ebben az orvosegyetemi háttér nélküli, hátrányos régióban. Először Budapestre mentem tanulmányozni, mi kell egy tanulmányi osztályhoz, egy demonstrációs szobához, a gazdasági vezetéshez… Egy év múlva, 1987 szeptemberében egy 30 fős védőnői és egy 30 fős gyógytornász évfolyammal megindult az egészségügyi főiskolai képzés a megyei kórház területén, amihez kollégiumi elhelyezést is tudtunk biztosítani.

– Ettől kezdve főiskolai tanársegédként dolgozott tovább. A védőnői alkalmazása azonban korábban szűnt meg, mivel foglalkozott a kettő között?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Ó, bocsánat! Majdnem kihagytam a lényeget, ekkor történt a legfontosabb dolog az életemben, megszületett a fiam, Péter, vele voltam gyesen.

– Miként tudta összeegyeztetni az új feladatokat azzal a nem mellékes körülménnyel, hogy kisgyerekes anyuka?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Való igaz, sok időt töltöttem a munkahelyemen, különösen, hogy nem volt külön tanulmányis, az oktatási feladatokkal is engem bíztak meg. Bizony, elég sokat tologatták a takarítónők a fiamat a betegszállító kocsiban, s volt benn egy kiságy is a szobámban.

– Ám a küzdelmes kezdetet siker koronázta…

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Komoly, elismert képzés folyt nálunk, érezhetően oldódott a munkaerő-piaci hiány is. Csakhogy jött a Bokros-csomag, s 1995-ben egy tollvonással megszüntették a képzést.

– Miként élte meg?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Óriási törést jelentett érzelmileg és értelmileg is. Még csak kifutni sem hagyták a meglévő évfolyamokat helyben, aki akarta, folytathatta Budapesten a tanulmányait. De voltak szülők, akik sírva jöttek hozzám, hogy a fővárosi továbbtanulással járó plusz anyagi terheket nem tudják vállalni.

– Mi lett a dolgozókkal, az infrastruktúrával, teszem azt a demonstrációs terem felszerelésével?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Mindenkit elbocsátottak, az infrastruktúrát felszámolták. Nem tudom, senki sem látta… Pedig akkorra már a régióban tíz százalékkal csökkent a betöltetlen védőnői álláshelyek száma is. Ám hiábavaló volt minden érv, be kellett látni, hogy ez a hajó elment.

– Mi következett ezután?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Három év komoly lobbitevékenység. Sikerült a Miskolci Egyetem rektoránál elérni, támogassa, hogy a Debreceni Egyetem Miskolci Egyetemre kihelyezett képzéseként folytathassuk az egészségügyi felsőoktatást. 1998-ban ebben a formában újraindult a védőnőképzés egy 40 fős évfolyammal. E célra megkaptuk az E/1-es kollégium földszinti folyosójának három termét.

– Megint itt van három év: munka nélkül volt?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Nem, a munkaviszonyom folyamatos volt. Ugyanis Veér András, a mentálhigiéné miniszteri biztosa – egyben az akkor még meglévő Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) főigazgatója – megbízott azzal, hogy az OPNI alkalmazásában szervezzem meg a Miskolci Egyetem keretei közötti mentálhigiénés egészségfejlesztő (másoddiplomás) képzést. A régiónak óriási szüksége volt erre, ami abból is lemérhető, hogy az első 30 fős évfolyamra tízszeres volt a túljelentkezés. Nem kis munkával járt előkészíteni az akkreditációt, szervezni a képzést, ugyanakkor a feladat bizonyos mozgásteret, szabadságot is biztosított, így mellette lobbizhattam azért, hogy újraindulhasson az egészségügyi alapképzés.

– Mekkora „stábbal” indultak?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Dr. Peja Márta professzor asszony igazgatóval, egy adminisztrátorral és személyemmel.

– Nemigen önre mondják, hogy csak ült a babérjain.

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Valóban így van, hiszen mindezzel párhuzamosan elvégeztem az ELTE szociológia-szociálpolitika szakát, s elkezdtem a PhD tanulmányaimat is, 2004-ben megszereztem a doktori fokozatot.

– S mi lett a képzés sorsa?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: 2001-ben a Miskolci Egyetem átvett minket a Debreceni Egyetemtől. Ez volt az az időszak, amelyre úgy emlékszem: nem tettem egyebet, mint akkreditációt írtam. Ha jól számolom, ez 19, egyenként egy-egy könyvnyi anyagot jelent. A védőnőképzés után jött a gyógytornászoké, 2005-től a képalkotó diagnosztikai képzés is elindult, 2008-tól pedig kiegészült az egészségturizmus-szervező képzéssel a paletta. 2005-ben főiskolai kari státuszt kaptunk, 2008-tól már a Miskolci Egyetem Egészségügyi Kara vagyunk, négy alapképzés egy-egy szakirányával, másoddiplomás képzésekkel, több mint 700 hallgatóval, mintegy 70 munkatárssal, köztük neves orvosprofesszorokkal. A régió egészségtudományi képzési központjaként működünk, számos szakdolgozói képzést tartunk, segítve a kötelező továbbképzést. Mondhatom: mára megvalósult a csoda, amiről álmodtam.

– Miként változott az ön státusza?

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Voltam tanársegéd, adjunktus, docens, és 2008-ban a köztársasági elnöktől átvehettem a főiskolai tanári kinevezésemet. Vezetői beosztásban voltam intézetigazgató-helyettes, főigazgató-helyettes, a dékán általános dékánhelyettese, 2013-tól pedig a dékáni posztot töltöm be.

– Ha jól sejtem, el sem tudja képzelni, hogy megpihenjen.

Dr. Kiss-Tóth Emőke: Biztos vagyok abban, hogy a jövő sem lesz könnyebb, mert sokan vannak, akik nem érzékelik a fizikai és a szociális távolság közötti különbséget, ezért minden évben meg kell, hogy küzdjünk a létjogosultságunkért. Titkos vágyam, hogy a mesterképzésre is lehetőség legyen helyben, s hogy a kutatási tevékenységünk is megerősödjön.

– Szalóczi Katalin –

Névjegy: Dr. Kiss-Tóth Emőke

  • Beosztása: a Miskolci Egyetem Egészségügyi Karának dékánja
  • Született: Szikszó, 1963.
  • Család: 32 éve házas, férje, Kiss István üzletember, fiuk 31 éves, ügyvéd.
  • Elismerések: Béres Egészség Hungaricum Díj (2008); Kiváló Oktatói Diploma; a Miskolci Egyetem Érdemes Oktatója; a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Területi Bizottságának Tudományos Díja (2004)
  • Szakmai szervezeti tagságai: a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Területi Bizottság Orvos- és Egészségtudományi Szakbizottság Egészségtudományi Munkabizottságának elnöke, az Országos Tudományos Diákköri Tanács Orvos- és Egészségtudományi Szakbizottságának társelnöke

Mit jelent az elismerés a díjazottnak?

„A Batthyány-Strattmann Díj rendkívül rangos kitüntetés. Az a tény, hogy életműdíj, azt jelenti, hogy hosszabb ideje az egészségügyért tevékenykedők kaphatják meg. Számomra leginkább visszaigazolás, hogy jó úton járok. Alkalmat adott egy kis megállásra, hogy végiggondoljam az életemet. Harminc éve dolgozom aktívan, amihez kellett egy jó családi háttér és jó munkatársi közösség. Kellettek az apáca tanáraim, akiknek köszönhetem a szemléletet, hogy ha kell, akár a világgal szembe menve is vállalni kell a céljainkat, önmagunkat. S kellettek a szüleim, akikben bizonnyal felmerült, hogy rövid távon nem lesz könnyebb a gyermekeiknek, ha ragaszkodnak az értékekhez, de ők elég bátrak voltak ahhoz, hogy messzebbre lássanak. Az ellenzőknek is sokat köszönhetek, mert erősebbé tettek.

Hálával tartozom mindenkinek, akit felsoroltam, de legfőképp hálával tartozom a Jóistennek, mert hiába az én elszántságom, s minden egyéb, ha fölülről nem kapok segítséget.”









hirdetés