DVTK: Amikor baj van, mindig össze kell zárni

DVTK: Amikor baj van, mindig össze kell zárni
© Fotó: Vajda János
Miskolc – A DVTK labdarúgóinak gyen­gélkedése miatt kértük beszélgetésre az ismert sportembert. Interjú Dr. Elbert Gábor egyetemi oktatóval, az MLSZ egykori főtitkárával, akit régóta szoros szálak fűznek a labdarúgáshoz.

A kiesés szélére sodródott a DVTK nagy múltú labdarúgócsapata. Most az a kérdés, hogy a piros-fehérek jelenlegi helyzetükben mit tehetnek – és tehetnek-e egyáltalán valamit. Riportalanyunkkal – aki ugyan a diósgyőrieken kívül áll, de a témában bennfen­tes – az esetleges menekülési útvonalukat kerestük.

Miért nem szoktak sikerülni a pályaavatók?

Nem gondolom, hogy direkt összefüggés van egy-egy pályaavató és az első meccs sikertelensége között. Az biztos, hogy a fókusz olyankor nem mindig a mérkőzésen van, de ezt a profi sportolóknak egy jó stáb segítségével meg kell oldaniuk. Nemrégiben búcsúztatta az Arsenal Arsene Wengert és a csapat mégis gólzáporos győzelmet aratott, pedig ott is voltak érzelmek bőven. Úgyhogy nem látok ilyen összefüggést a pályaavatók és a sikertelenség között.

A kritikus helyzetben lévő csapatoknál a vereségeket általában a „népharag” követi. Miként készítheti fel erre a klubvezető a saját stábját?

Két gondolat is megfogalmazódik bennem a kérdés kapcsán. Egyrészt egy valódi klubban a vezetés, de akár a stáb és a játékosok is élő kapcsolatban vannak a szurkolókkal, így az esetleges vereségeket nem szükségszerűen követi népharag, ráadásul, ha a klub működik és mindenki tisztességgel végzi a dolgát, akkor a harag, a szembenállás biztosan nem segít. A másik – amivel Diósgyőrben nem látok gondot, sőt jó mintának érzem –, hogy egy igazi szurkoló a csapatnak szurkol, nem az eredménynek. Sajnos ez Magyarországon még kevéssé jellemző. Tehát a felkészülés erre az, ha folyamatos és élő a kapcsolat, meg a már szinte elcsépelt szólam: az együtt gondolkodás. A klubvezetőnek az is a feladata, hogy olyan közeget teremtsen, ahol mindenki végezheti a maga dolgát. Azt szoktuk mondani, hogy ha jó a sportvezető, akkor a sportolónak csak négy dolga van: edzeni, versenyezni, ha az orra alá tesznek egy mikrofont, nyilatkozni (persze arról is jó tudni előre, hogy milyen helyzetben, ki nyilatkozzon, és ki ne…) és mintát adni, ha jön a doppingellenőr.

Egy leszállóágban lévő együttest milyen technikákkal lehet felrázni? Úgy, hogy az ügyvezető beszél a vezetőedzővel? Vagy a vezetőedző és az ügyvezető beszél a játékosokkal? Esetleg bekapcsolják a tulajdonost is?

Nyilván ismerni kellene a valós helyzetet, látni az okokat, a folyamatot, hogy jó választ lehessen adni az adott kihívásra. Én mindig abban hiszek, ha baj van, akkor még inkább össze kell zárni minden szereplőnek, és még keményebben kell dolgozni. Természetesen ez akkor igaz, ha valamennyi szereplő a tisztesség talaján áll. A büntetésekben – pedagógusként – kevésbé hiszek, ugyanakkor van olyan helyzet, amikor oda kell csapni, de ezt jó elkerülni, még inkább megelőzni. Az is sokszor segít, ha kimozdítjuk a társaságot a mindennapi rutinból, a komfortzónából.

Mi történik akkor, ha az edző­csere sikertelen? Milyen eszköz marad még a klubvezető kezében?

Az edzőcsere rendkívül kényes téma. Ennek sem vagyok a híve. Nem gondolom, hogy minden baj okozója az edző, vagy hogy minden problémára az a megoldás, ha edzőt vált egy klub. Sőt: sokkal inkább hiszek a folyamatosságban, az állandóságban. Ha működik az edző és a csapat között a kémia, jó a kapcsolat, a játékosok hisznek mesterükben, akkor nem érdemes edzőt váltani. Akkor, ha a csapat és az edző között elfáradt a viszony, nem működik a munka együtt, akkor lehet indokolt a váltás, de akkor is csak ez az egyik út. A másik az öltözői takarítás. Hogy Diósgyőrött ez miként működött Bódog Tamás és a játékosok között, nyilván nem tisztem megítélni és nem is láthatom.
Ugyanezt gondolom akkor is, ha az edzőváltás után sincs pozitív változás. Az okokat kell megtalálni, akkor lehet jó lépéseket hozni. Az biztos, ha az öltöző kellően karakteres, akkor a játékosok – szinte – edző nélkül is meg kell hogy oldják a feladatot egy ilyen helyzetben.

Fotó: Magánarchívum Fotó: Magánarchívum ©

Négy fordulóval a vége előtt mit lehet még kitalálni?

Abban hiszek, ha ilyenkor összezár a társaság. Az biztos, hogy azok a játékosok kell hogy előtérbe kerüljenek, akik győztes karakterek és biztosan elkötelezettek a klub, a csapat irányában. Az is segíthet – ahogy erről szintén beszélnek –, ha kizökkennek a játékosok a megszokott mindennapjaikból.

Mindenki nem maradhat benn. Miért nem fogadják el az edzők és a klubvezetők, ha „ők” a leggyengébbek? Ugyanis mindenkitől csak annyira futja, hogy „ez a keret többet tud”, bár az eredmények ezt itt nem igazolják…

Sem játékos, sem edző nem állhat úgy a bajnokságnak, hogy a csapata kiesik, hogy van tőlük tíz jobb az NB I-ben. Az, hogy egy keret mire alkalmas vagy milyen szempontból alkalmas, nagyon összetett kérdés. Talán leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, amikor arról folyik a vita, hogy ki tehetséges. Az, aki ügyes a labdával? Az, aki magas és erős? Az, aki képes győzni? Vagy ezek egyvelege? Ezek közül mely tulajdonság a jobban meghatározó a kiesés elleni harcban? Abban biztos vagyok, hogy ilyen helyzetben a motiváció szintje és a csapat egysége meghatározó, de az sem tagadható, hogy a mérkőzéseket egyre inkább a minőség dönti el.

Az esetleges kiesés után célra­vezető-e a teljes stábcsere?

Erről is azt gondolom, hogy önmagában az emberek lecserélése nem jelent megoldást. A kérdés mindig az, mi a cél, melyek a feladatok, amelyeket el kell végezni ahhoz, hogy a célt elérjük, milyen eszközrendszert kell megteremteni ehhez. Ha edzőt vagy stábot keresünk, akkor is az a kérdés, hogy az adott cél eléréséhez milyen karakterű, típusú embereket gondolunk megfelelőnek. A nevek csak ezután következhetnek. Az is fontos, hogy hosszú távra kell tervezni, mert a sportban a siker ritkán jön azonnal. Ha sok munkát fektet be egy sportoló, akkor idővel lehet sikere (garancia akkor sincs rá), ha nem dolgozik érte eleget, akkor viszont nem lesz siker. Én abban hiszek, hogy az alapok, az intelligencia, a tisztesség, a tudás és a munka együttesen vezet célra.

Kolodzey Tamás


Névjegykártya

A 47 éves dr. Elbert Gábor közismert személyisége a hazai sportvilágnak. Hívják testnevelőnek, sportvezetőnek, trénernek, ügyvezetőnek és egyetemi oktatónak is. Volt sportszakállamtitkár, a Magyar Labdarúgó Szövetség főtitkára, a Nemzeti Sportszövetség főtitkára, dolgozott a pécsi, a paksi és a nyíregyházi kluboknál is.