Dudi néni a gyerekek között él, és büszke az osztályára

Akt.:
Dudi néni a gyerekek között él, és büszke az osztályára
© Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Jó napot kívánok! Dudás Károlynét keressük. – Kit? – kérdez vissza a fehér köpenyes hölgy.

„Ha keres valaki, nem úgy keresnek, hogy Dudás Károlyné, hanem úgy, hogy Dudi, a gyerekeknek Dudi néni” – mondja nem sokkal később Dudás Károlyné mosolyogva a főnővéri szobában.

A mai napig is nővérke vagyok, nagyon szeretem a szakmámat.” Dudás Károlyné

„42 éve vagyok gyermek­ápoló, osztályvezető főnővérként pedig 1989-től dolgozom a gyermekrehabilitációs osztályon” – emlékszik.

Fotó: Bujdos Tibor Fotó: Bujdos Tibor ©

„1975-ben egy véletlen folytán kerültem az egészségügybe. Érettségi után mindenféleképpen dolgozni szerettem volna. Leendő férjemmel a Csabai kapui gyerekosztály előtt sétáltunk. A nővérkék levegőztették a gyerekeket, vidámak voltak, bementünk megkérdezni, hogy van-e felvétel. Volt, és ’75. augusztus elsején elkezdtem ott dolgozni. Iskolába jártam, csecsemő- és gyermek­ápoló képesítést szereztem, majd 1976-ban a GYEK átadásakor, a megyei kórház gyerek-intenzívosztályán folytattam munkámat. Miután megszületett a kislányom, mindenképpen egy műszakos állást szerettem volna, így kerültem 1982-ben a rehabilitációs osztályra, ahol fizikoterápiás asszisztensként és Peja Márta professzor asszony asszisztenseként dolgoztam tovább. Ő kért fel, és a képesítés megszerzése után 1989-ben osztályvezető ápoló lettem.”

Szeretetből

„Ezt a munkát nagy szeretetből, jó szakmai tudással, empátiával, a betegek iránti alázattal lehet csak végezni. Azokkal, akikkel elkezdtem dolgozni, a mai napig jó barátságban vagyok. Büszke vagyok rá, hogy ezt a hivatást választottam, arra, hogy nővérke vagyok. Nagyon szeretem a szakmámat. Úgy érzem, nagy szerepem van abban, hogy az ápolónők körében nincs elvándorlás az osztályon, egy stabil, jó kollektívát sikerült kialakítani az ápolói csoportban. A rehabilitációs osztályon mérhetetlen empá­tiára és türelemre van szükség. Nem napok alatt gyógyulnak meg a gyerekek, hanem heteket-hónapokat, hosszú éveket töltenek itt. A mi dolgunk a gyógyításon kívül, hogy késztessük őket a gyógyulásra. Attól függetlenül, hogy főnővér a beosztásom, amikor szükség van, aktívan részt veszek a napi ápolási munkában. Ott élek köztük.”

„Büszke vagyok arra, hogy a mi osztályunkon nincs nővérhiány­­ – talán ebben nekem is nagy szerepem van. Aki eljön ide dolgozni, szívesen marad, a fiatalok is (a próbaidő után is). Szerencsére nálunk az elmúlt 35 évben nem volt megoldatlan ápolói hiány. Nézze el, nővérkét szeretek mondani, nem azt, hogy ápolónő. Nem tudom, miért.”

Fotó: Bujdos Tibor Fotó: Bujdos Tibor ©

„Ami más, mint, mondjuk, három évtizede, az az, hogy felépült a szép, új nappali ellátásos épületünk a mai kornak megfelelő foglalkoztatószobákkal, tankonyhával és felszerelésekkel, járást segítő eszközökkel és egyéb rehabilitációt könnyítő eszközzel. A nővéri munka megkönnyítésére betegemelők, fürdetőszékek állnak rendelkezésre, ami könnyebbé teszi a munkát. Mindemellett folyamatos továbbképzési lehetőségek vannak, így szakmailag bárki képezheti magát. Szeretjük a nálunk gyógyuló gyerekeket, mindent megteszünk értük az osztályon, és ennek eredménye van. Öröm nézni a gyerekek hálás mosolyát, a szülők elégedettségét. Együtt örülünk az eredményeknek, az első lépések megtételének. Voltak-e nehéz napjaim? Voltak, de igazán! Ha volt is, másnapra elmúlt. Ha biztos a családi háttér, ha otthon is segítik, elismerik a munkát, akkor nincs baj. Ez nekem megadatott.”

Juhász-Léhi István


Marci, az unokája tölti fel

„Lányom családjában, az unokámmal töltődök fel. Viktória 1979-ben született, Miskolcon élnek ők is. Mindennap megyek hozzájuk. Az igazi életelixírem a 9 éves Marci unokám, aki aztán feltölt engem a munkán kívül. Hobbi? Járok tornázni, jógázni. Azt lehet mondani, hogy aktív életet élek, a kolléganőimmel bármilyen kirándulásra szívesen megyek” – árulja el a 61 éves Dudás Károlyné.








hirdetés




hirdet�s