Dr. Csomai Zoltán emlékére

Tizenkét éve hunyt el Dr. Tech. Csomai
Zoltán.


Tizenkét éve hunyt el Dr. Tech.
Csomai Zoltán
, hazánk első
kormányengedély nélküli
részvénytársaságának
alapítója, író,
költő,
mérnök-közgazdász, a
gépészeti szaktudományok egyetemi
doktora, a Magyar Gyáriparosok Országos
szövetségének elnökhelyettese,
az Észak-magyarországi
Gyáriparosok Szövetségének
elnöke, az Észak-magyarországi
Gazdasági Kamara társelnöke, a
Magyar-Kínai Kereskedelmi és Iparkamara
elnöke, a Távol-keleti Üzleti Klub
alelnöke, a Déli Hírlap egyik
tulajdonosa, az IC(P) Befektetési és
Kereskedelmi Holding Rt.
elnök-vezérigazgatója,
többségi tulajdonosa volt.

Dr. Csomai Zoltán testamentuma.
Mikor hazánk egy költőjének
leánya meghalt, s megkérdezték
tőle, miért nem ír róla,
Ő ezt válaszolta: „Nem tudom
leírni, nagyon fáj…”
Én most mégis megpróbálok
írni egy olyan emberről, aki valóban
példa kell hogy legyen valamennyiünk
számára. Dr. Csomai
Zoltán
(1955-1997) nevét
úgy gondolom rengetegen ismerik, ám hogy
milyen volt valójában, azt talán
kevesebben. Kevesebben, hisz sohasem hangoztatta,
sohasem kérkedett azzal, amit
embertársaival tett. Nem dicsekedett vele,
hiszen önzetlenül tette; természetes
volt számára. Sokban segítette az
oktatást, mozgássérült
gyerekeket, vagy az arra rászoruló
budapesti klinikákat, sebészeti
osztályt.
Számítógépeket,
műszereket, tolószékeket,
defibrillátorokat vett, támogatta a
kutatókat, és mindezért
cserébe semmit sem kért. Miért is
kért volna?…


Egyszerűen csak megtette, mert megtehette,
és meg akarta tenni. Létrehozta az
Észak-magyarországi
térségnek egyik legnagyobb
vállalatát, mely hatalmas
gazdasági lendületet adott az
Észak-keleti régiónak, ám
sohasem hangoztatta. Nyitott volt bárki
problémája iránt, és
amíg tudott, segített rajtuk,
rajtunk.

Egy kedves történet is szembe jutott:
Mikor karácsonykor bevásárolni
ment a piacra, a tolongásban észrevette,
hogy egy néni nem tud megvenni két
paprikát, mert nincs annyi pénze. Az
árus persze nem engedte el azt a pár
forintot még karácsony napján
sem… Miért is tette volna? Ez nem
szokás… A nénin látszott a
keserűség, és a
megalázottság.  Két
paprika… Rögtön észrevette
– mert észre akarta venni –, hogy a
néni mennyire nyomorúságosnak
véli a helyzetet. Megvette neki. De nem
kettőt, hanem tizet. S, hogy mit érezhetett
ekkor ez a szegény, idős asszony? Nos,
úgy gondolom, ezt csak dr. Csomai
Zoltán
egyik versével
fejezhető ki: „Mert szegény volt, s
kívánta a
bagófüstöt,/villamos sínek
közt csikket szedegetett,/kiválogatva a
javát, a szebbeket./Napfényt vett
arcára, s szívta egyre beljebb/az
életet jelentő, szép fellegeket.
Jött, sétált arra egy másik
észrevétlen,/maradékot keresett
ott, révetegen./Aztán leült a
szegélykőre megtörten,/csak a
legapraja maradt, s az semmisem,/így hát
nézte a pöfékelőt
félszegen. A Gazdag úr volt, s
mindjárt a zsebébe kotort,/és e
patinás cigaretta dobozból/tíz
félszálnyi csodát a Szegény
elé tolt./A sárga fogak közt
megújult a világ,/s milyen boldogan
ölelte át a magányt.”


A szegény embereken mindig igyekezett
segíteni. Kenyeret osztott ingyen,
támogatta őket, s gyermekeiket is az
iskolapadokban. Őmaga is több könyvet
nyomtattatott, adatott ki. Az oktatást mindig
fontosnak tartotta és áldozott
érte. Akárcsak a fiaiért a
tanulásban (is), hogy minél többet
tudhassanak, tudjanak. Gyakran gondolkodott, és
beszélt erről; s úgy vélem
igaza volt, hisz : „A ruhák és
minden tárgy, csak múló dolog; a
tudás, az mindig megmarad. Tudod?”
–mondta. S valóban: sosem hivalkodott
feltűnő öltözettel, autóval,
vagy villalakással. Sötét
öltönyben, feketéslila 
gépkocsival közlekedett, és a
háza sem volt kirívó. Megtehette
volna, hiszen a tudást amennyire lehet,
birtokolta, de pont ezért nem tette meg.


Nem ezekben látta a valódi
értékeket. Egészen másban.
Az emberiség támogatásával
sosem hagyott fel, annak ellenére, hogy sokan
rosszindulattal fogták fel mindezt.
Döbbenetesnek tartom és egyben
szörnyűnek, hogy egyre többen
megérteni sem képesek azt, hogy valaki
segíteni akar rajtuk. Bár miért is
gondolnánk erre, amikor ők sosem
tették, és másoktól sem
érezték. Sok fájdalmat okozott
neki az a társadalom, amiben Ő
segíteni igyekezett. Ennek ellenére nem
vált, – mint oly sokan –
megcsömörlött
gyűlölködővé, mások
„eltaposójává”.
Sőt, mintegy váteszként folytatta
mindazt, amiben hitt. Tudjuk, hogy a
próféta sorsa mindig
„bukással” végződik, de
mégsem adja fel, hisz azzal önmagát
tagadná meg. S, ha egy megtört,
megfáradt néni arcára mosolyt
lehet varázsolni, már
„megérte”. Én, mikor
először olvastam verseit, nem láttam
„bennük” az értéket, meg
sem értettem tartalmukat; csak éreztem
különös
atmoszférájukat… Majd mikor
megkérdezte tőlem, hogy mi a
véleményem a verseiről, azt
válaszoltam, hogy nagyon pesszimisták.
Nem értettem, hogy miért olyan
fájdalommal teli sok műve. Talán nem
is akartam megérteni; hisz kint sütött
a nap, körülöttem voltak akiket
szeretek, és úgy éreztem, hogy
boldog vagyok. Ám, a válasza
megdöbbentett: „Min akarsz mosolyogni,
amikor a világban mindenhol háború
van, az emberek ölik egymást?! A két
világvallás harcol egymás ellen.
Ez a valóság; nem lehet
mosolyogni!” Ezek a szavak ébresztettek
rá, hogy meg se értjük, vagy meg se
akarjuk érteni, hogy mi történik
valójában
körülöttünk.

Dr. Csomai Zoltán, 1997
február 23.-án súlyos
betegség következtében elhunyt.
Emlékezzünk rá, akár egy
mécsessel a sírjánál,
akár csak gondolatainkban. Egy igazán
tehetséges ember volt.


Dr. S. P