Dobozos

Bevallom: aligha én vagyok a koldusok álma. A gyógyszerkiváltásra gyűjtő öregasszonynak megvizsgálnám a receptjét, milyen medicinára szól, ki az orvosa, hogy felkaroljam az ügyét, de ő durván elkapja előlem, ám így is meglátom: nem létező a pecsétszám. Nem adok pénzt. Az áruház tövében kuporgó, mélyen arcába húzott kalapú, látszólag életerős fiatalemberrel is szeretnék szóba elegyedni, mindenekelőtt a szemébe nézni, hogy megtudakoljam, miért folyamodik ehhez a megalázó eszközhöz, s talán ha őszintén elmondaná, segíthetnék, de elfordul, én pedig nem érzem úgy, hogy pénzt kellene dobnom neki. Szalóczi Katalin jegyzete.

Az is igaz, mostanában két olyan emberbe is belebotlottam: nagy tisztelettel ételre kértek meghatározott összeget a társaságomban lévő egy-egy barátomtól. Kaptak is. Véletlenül mindkét esetben láttuk: valóban ételt vettek belőle. Péksüteményt. Egyszerűen éhesek voltak. Ők is eszembe jutottak, amikor hallva az ötletről: nemcsak külföldön, de Magyarországon is több helyen jól működnek az élelmiszeradomány-dobozok, belevágtam hát a miskolci szervezésbe. Tudva azt is, hogy sok családnál errefelé is a kuka a sorsa a rosszul felmért szükségletnek, jobbik esetben a kukára gondosan felakasztott, feliratozott nejlonzacskó. Némi kétségem azért akadt, hogy az ország ezen felében miként reagálnak majd az emberek az ötletre. Ám eddig szinte csupa pozitív (és sok!) visszajelzés érkezett: az ötlet jó, sőt várják is, hogy rendszeresen tehessenek ezt-azt a dobozokba.

A dobozok, a Vöröskereszt­nek köszönhetően, már készülnek. Addig is köszönjük a biztatást!

Szalóczi Katalin